A szobában négy ágy volt. Az ajtónál feküdt egy kövérkés bácsi infúzióra kötve, mellette egy pergamenbőrű, bajszos öregember. Őt egy szabad ágy választotta el az ablaknál fekvő férfitől.

Előbbiek feszülten, összeszorított szájjal bámulták a mennyezetet, mintha azt remélnék, így egy párhuzamos univerzumba kerülhetnek. Az ablaknál lévő férfi ábrázatán viszont a százszor legyőzöttek megtört szelídsége ült.

Nagy levegőt vett, majd a kilégzésnél szájából egy halk, panaszos jaj hatolt a szoba légterébe. Aztán megint, és újra. És ez így ment napok óta. Éjjel, álmában is. A kövérkés bácsi, és a bajszos öreg ezt onnan tudták, hogy – éppen emiatt – nem aludtak negyvenhat órája.

Még előző nap megkérték a jajgatót, hogy hagyja abba, de az erre csak még panaszosabban jajgatott tovább, ráadásul hangjába egy bocsánatkérő tónus szövődött, mintha mindent elkövetne (és lehet, hogy el is követett mindent), hogy abbahagyja, de végül mégis képtelen lenne rá.

A kövérkés bácsi behunyta véreres szemét, arca valósággal ökölbe szorult, szája két oldalt lebiggyedt, bulldog ábrázatot kölcsönözve az idős férfinek. Így feküdt pár ólmos másodpercig, majd hirtelen haraggal megpróbált felülni, de ebből csak annyi lett, hogy fejét megemelte, és homlokán kidagadt egy ér.

Oldalra kepesztett hát, felkönyökölt, és hasra fordult. Innen nyomta fel magát annyira, hogy el tudjon fordulni az ágy oldalára merőlegesen. Mikor ezzel megvolt, lábait a padló felé nyújtotta, és amikor végre elérte azt, kezeivel darabonként hátrálva, ellökte magát az ágy széléről, és kissé szédelegve, de megállt a két ágy között.

Bajszos társa feszülten figyelte minden mozdulatát. Ahogy múlni kezdett a szédülése, a kövérkés bácsi topogva megfordult, és elszánt arccal indult az ágy vége felé, ott pedig az ablak irányába fordult.

Ahogy a bajszos öreg észrevette, hogy merre tart, hirtelen megszólalt – Ne! Álljon meg! – hadarta, mire a talpon lévő meg is torpant, mint akit azon kaptak, hogy rosszban sántikál. A bajszos öreg jobb karját, hogy lendületet szerezzen, az ágy felé lendítette, ahonnan szomszédja indult majd’ egy perce, és ugyanebből a lendületből megmarkolta az infúzióállványt. Kicsit megdöntötte, és átjuttatta a linóleum gyűrődésén, majd a kövérkés bácsi felé lökte. – Most jó – nyugtázta.

A kövérkés bácsi megfogta az állványt, még jól is jött neki, abba kapaszkodva igyekezett az ablak mellett jajgató társukhoz. A panaszos öreg mindeközben csak jajgatott tovább halkan, szomorúan. Csak akkor hagyta abba, amikor a kövérkés bácsi közvetlenül mellé ért, és az éjjeli szekrényénél állt.

A pocakos feltartotta a kezét, kicsit úgy, mint aki megadja magát, kicsit úgy, mint aki az egyensúlyát akarja megőrizni. A jajgató rámeredt, és a szokásos jajszó ezúttal elmaradt, helyette a szemöldöke szaladt fel. Ugyanebben a pillanatban a kövérkés bácsi előre dőlt, hasával egyenesen a jajgató arcára.

Az eddig végig feszülten, felkönyökölve figyelő bajszos öreg egy nagy sóhajjal hanyatt ernyedt, és halványan elmosolyodott. A jajgató szuszogni kezdett, erőtlen, eres karjaival kapálózott, a lábai meg-megremegtek, és görcsösen próbálta lefejteni magáról a ráfekvő kövérkést, de hiába.

A bajszos mosolya minden elmaradt jajszóra egyre szélesebbre szaladt, majd csakhamar behunyta a szemét, és mélységes álomba zuhant. Kövérkés társa, amíg a volt jajgató kapálózott, csak szuszogott a kimerültségtől, de ahogy az alatta fekvő nem mozgott többé, ő is azonnal mély álomba merült ott és úgy, ahol és ahogy volt.