A fiú gyors mozdulattal nyitotta ki a kertkaput (így nem nyikorgott). Ugyanígy csukta vissza. Nagy lendülettel lódította meg, és éppen a csapódás előtt egy hajszálnyival állította meg olyan hirtelen, ahogy kinyitotta. Elindult a ház felé.

Az előszobában nem kapcsolta fel a villanyt, és igyekezett nem kelteni semmiféle zajt. Ahogy a nyílt téren át a nappali felé nézett, a Hold beszűrődő fényénél észrevette az apját, ahogy a fotelben ül. Erre nem számított. Nem most.

Az apa már a zár kattanására összerezzent. Várta a fiát, de azt is remélte, hogy nem jön. Mondani akart neki valamit. Valami súlyosat, valami visszavonhatatlant. Mellkasában – úgy érezte – vastag tölgykéreg kúszik egyre feljebb, egészen a torkáig. Nem tudott megszólalni.

Pár pillanatra elöntötték az emlékek a régi szép időkből, amikor még minden rendben volt. De a tölgykéreg száraz szorítása nem engedett, az emlékképek szertefoszlottak. – Szervusz… – szólalt meg végül.

– Szia – válaszolt a fiú. Az ő mellkasában hideg pára gyűlt össze, és azt érezte, ha kinyitja a száját, elkezd kiáramlani, és vele valami, amit már soha többet nem lehet visszaszívni, nem lehet újra belélegezni, hanem elszáll örökre.

– Rengeteget gondolkodtam, fiam – kezdett bele magára erőltetett nyugalommal az apa. – Hogy hol rontottam el, hogy mennyiben vagyok én a felelős. És tudod mit? Nem jöttem rá. Ma is mindent ugyanígy csinálnék. De ettől a felismeréstől egyáltalán nem nyugodtam meg. Jobb lenne, ha tudnám, hogy minden az én hibám. Így viszont… Te is tudod, hogy beszéltünk már erről, hogy megmondtam neked, hogy mi következik, ha ezt így folytatod. Igaz?

A fiú bólintott. Úgy érezte, hogy a pára egyre gyorsabban távozik belőle még így is, hogy nem nyitja ki a száját. Pánik kerülgette, agya lázasan zakatolt, a félelem édes-savanyú íze futott össze a szájában. Az apja folytatta.

– Nem akarom ezt az egészet hosszúra nyújtani. Nyilván te is tudod, hogy most mit fogok mondani. Hát kimondom. Elég volt. Holnap pakold össze a cuccaidat, ami kell, tedd le a kulcsodat, és menj. A többiért majd később, valamikor, amikorra megbeszéljük, visszajössz.

A fiú úgy érezte, hogy kiüresedik az agya, hogy elszáll minden lélekjelenléte. Pont most, amikor mindent újra akart kezdeni, pont most késő minden?

Az apa ugyanekkor megkönnyebbült egy pillanatra, de a kivetett feszültség helyét azonnal elfoglalta a kétely. Megteheti? Vagy ez bűn? Ezt érdemli a fiú? Ezt érdemelte ő maga? Levetheti a terhet, ha már nem bírja, vagy küzdeni kell minden józan határon túl, akárhanyadszorra is újra kell kezdeni? Végül a fiú szólalt meg először cérnavékony, majd kicsit bátrabb hangon.

– Igazad van. Ezt nem vonom kétségbe. Tudom, hogy mennyi bajt okoztam, de akárhogy próbáltam kikeveredni… valami mindig visszahúzott. Egy körülmény, egy véletlen… De nem akarok ezzel takarózni! Az enyém a felelősség. Rájöttem, hogy nincsenek véletlenek, hogy ezek a körülmények is valahogy miattam vannak. Én magam vagyok minden ilyen körülmény. És igen, mondtad, hogy ez lesz a vége – itt elcsuklott a hangja –, de mondanom kell valamit. Bár talán nem hiszel már nekem. Elhatároztam, hogy megváltozok. És tettem is érte. Egészen konkrét terveim vannak, pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni, mihez akarok kezdeni, és végig is viszem, ha beledöglök is. Neked is tartozom ezzel. Azt remélem, hogy büszke leszel rám. De nem akarok többé üres szavakat kiejteni a számon. Még pár dolgot meg kell néznem, illetve tudnom kell biztosra. Ha ezek nem sikerülnek, az sem azt jelenti, hogy fuccs az egésznek, csak azt, hogy akkor máshogy csinálom. Holnap este szépen összeszedetten elmondok mindent. És majd szeretném megkérdezni a véleményedet róla. Csak ennyit kérek. Ha most nem hiszel nekem, azt is megértem. Mondd meg, én nem fogok haragudni. Nem is tehetném.

Az apa tanácstalanul vergődött az egymással ellentétes érzései, az egymást kizáró gondolatai között. Már kimondta, hogy vége, nem másíthatja meg a szavát. De ha mégis igazat mond? Küldje el? Azzal, hogy lemond róla, hogy elküldi, mondja ki rá a halálos ítéletet? Nem. Azért nem halálos ítélet ez… Lecke. Komoly lecke, és talán épp az a baj, hogy ez az első komoly lecke. De leckéztetni kell? Nem az a dolga inkább az apának, hogy a fia mellett álljon? Akkor is, ha… Nem. Kapott elég bizalmat, és mindet eljátszotta. Világosak voltak a szabályok, nem váratlan, ami történt. Ezúttal kemény lesz. Talán éppen az volt a baj, hogy nem volt sokkal keményebb már sokkal korábban. Ugyanakkor… még egy nap mit számít?

Éppen itt tartott a gondolkodásban, vagy inkább tépelődésben, amikor valami láthatatlan erő szavakat adott a szájába, és hallotta magát, ahogy megszólal. – Rendben. Holnap megkapod az utolsó esélyedet. A legutolsót – tette hozzá túlzóan artikulálva, és mélyen fia szemébe nézett.

– Köszönöm. – válaszolta a fiú érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában. Nagyon nagyra értékelem, ami most tettél, mert tudom, hogy nem érdemlem meg. De hidd el, hogy rá fogok szolgálni a bizalmadra, nem fogsz csalódni bennem.

Az apa erre már nem szólt semmit, csak elindult a szobája felé. Nem szabadult meg a terhétől. Nem tudott nemet mondani, pedig nem tudott hinni sem a fiának.

Ahogy apja távolodott, úgy olvadt el a fiú megkönnyebbülése. Mikor egyedül maradt a sötétben, megint a félelem ízét érezte a szájában, és a mindent mohón kitölteni akaró ürességet a mellkasában. Rögtön a bátyja szobájához ment, benyitott, és felrázta alvó testvérét.

– Ébredj. Most nagyon nagy bajban vagyok. Ki kell találnod valamit, érted? Muszáj! Muszáj kitalálnod valamit! Csak még most segíts, és soha többet nem lesz rá szükség, meg fogok változni, esküszöm!