Ránézésre, mondjuk az utcán, nem lehet megmondani az emberekről, hogy milyenek. Ilyenkor „csak” azt látjuk, hogy milyenek szeretnének lenni. Hogy a máz megrepedjen, nem kell, csak egy történés. Olykor a legapróbb.

Van például ez az úr, aki mindig lefelé hajlított szájjal, de felfelé szegett orral, szigorúan, egyenes derékkal vonul a folyosón. Fölényes, hideg tekintetével mintha birodalmát szemlélné. Isten tudja csak, mire ragadtatná magát eddig féken tartott dühében, ha a rend csillogóan fényes gránitkövén akár csak a legapróbb karcolást is észrevenné.

Múltkor – az első alkalommal, ezért számára váratlanul, ráadásul a sötétből kilépve – erélyesen ráköszöntem. Rögtön kiesett addig magabiztosan játszott szerepéből. Szeméből sugárzó, szokásos gőgje már nem találkozott a tekintetemmel. Megriadt. Mintha nem is ő lett volna többé. Szemét idegesen kapta rám, aztán rögtön le is sütötte, és ki-kihagyó cérnahangon viszonozta köszönésemet. Ahogy felgyorsított lépteivel eliramodott mellettem, olyan ijedt arcot vágott, mint akit a megérdemelt megvakulást közvetlenül megelőző utolsó maszturbálása közben értek tetten. Az én utcai mázam ugyanis az ítéletvégrehajtóé. Amúgy egy nonstop videotékában dolgozom.