Épp kettesbe váltottam, és a fordulatszámmérő vörös mutatóját figyeltem, ahogy a hatezres osztás felé lendül, amikor a szélvédő felső élének magasságában, a látótér határán a pillanat törtrészéig egy szokatlanul nagy foltot láttam feltűnni, majd szinte értelmezhetetlenül parányi időmorzsával később csak az iszonyú csattanást hallottam. Beleremegett a karosszéria, a betört üveg pedig sűrű pókháló módjára roskadt a műszerfalra.

A fékbe tapostam, rögtön kikötöttem az övemet, de pár pillanatig nem tudtam megmozdulni. Éreztem, ahogy a fejbőrömtől a lábszáramig fut a lúdbőrzés, és görcsös kilégzésemet remegés osztja egyenetlen szakaszokra. Kihűlt ujjakkal nyúltam a kilincs felé. Kiszálltam.

Az úton a nyugdíjas testnevelő-tanár élettelen teste feküdt, aki a múlt héten életkedvtől sugárzó szemekkel, lelkes, túláradó gesztusokkal újságolta, hogy nagy dolgok várnak rá, mert – nem fogom elhinni – megtanult repülni.