– Ajjaj… – szólal meg mögöttem a vékony hangú fiú. Hanglejtése olyan életidegen, mintha egy színdarabból mondaná fel rá osztott sort. Még meg sem szólalt, de már érzem a feszültséget, ami az anyjában ébred. – Mi az?! – kérdezi élesen. – Nem írtam fel az angol leckét. – mondja a fiú tompa, de másvilágin éneklő hangon, és röviden megköszörüli a torkát. – Nem igaz! Már megint! – szisszen fel az anyja. – Most akkor fekete pontot fogsz kapni! Vagy egyest?! – teszi hozzá, és a végén levegő után kap. – Nem tudom, hányast fogok kapni. – válaszolja a fiú réveteg hangján, és újra köszörül egyet a torkán. Innentől jó darabig egyetlen szó sem hangzik el, csak a pár másodpercenkénti erőtlen torokköszörülés hangja jut előre. – Gyere, szálljunk le itt, sétáljunk egy kicsit. – mondja lemondó szomorúsággal az anyja. – Jó. – válaszolja a fiú tompán. Látom, ahogy a troli mellett baktatnak az utcai lámpák fakó fényénél. Az anya csinos, de kemények a vonásai. A fiú nagyon vékony, iskolatáskája lehúzza keszeg vállát, az arca kifejezéstelen, végtelenül fáradt, a bőre hártyavékony, ólmos szürkeségét ványadt kék erek ütik át itt-ott. Nem néz sehova, csak nyitva van a szeme. Nincs is itt.