A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Kislány a zebránál

2010. április 16. - suhodminyák

A jogsit olyan hamar megszereztük, amilyen hamar csak lehetett: tizenhét évesen. Így negyedikben sokszor mentünk suliba J anyjának a kispolszkijával. Én a sarkon pattantam be az egyeztetett időpontban.

Aztán indulás balra, ott sokáig szintben, hogy a nagy, a kispolszkit élethalál harcra hívó emelkedőn épp felcsettegve kissé lejjebb guruljunk a gimnáziumig. Az egyik februári, hideg reggelen azonban meg kellett szakítanunk az utunkat.

Kifordultunk az egyik éles-íves kanyarból, J lassan nyomni kezdte a gázt, a két henger sziszegve pöfögve ugrabugrált hátul, és mi már majdnem elértük az óránként negyvenöt kilométeres sebességet, amikor jóval előttünk, az egyik zebrától vagy tíz méterrel beljebb, a bal kézre eső keresztutcában két kislányt vettünk észre gazellaként szökellni.

Iskolába rohantak. A kis utcából kifelé két szempillantás alatt felfalták a távolságot a járdáig, azt pedig egyetlen ugrással tudták le, és hopp a zebrán találták magukat – mi meg őket. Az egész pillanatok alatt zajlott le, nem hogy nem hittük el, hogy ez fog történni, hanem elképzelhetőnek se tartottuk, meg se fordult a fejünkben, hogy lassítás és/vagy körülnézés nélkül fognak az útra rohanni.

Amikor a lányok végképp nem lassítottak, és végképp nem néztek körül, J a fékbe taposott. A kispolszki kerekei csikorogva blokkoltak, tehetetlenül csúsztunk előre azon a vonalon, amit a lányok a legrosszabb pillanatban készültek metszeni. A kerekek sivítására ébredtek a játékos szaladásból. Mindkettejük szeme rémületre kerekedett. Egyikük nem lassított, hanem átszaladt a másik oldalra, a kevésbé ügyes viszont lépett még egyet, és ott torpant meg. A metszésponton.

Nem is ránk nézett, hanem csak a vágyott másik oldalra, amikor piros-sárga táskája alatt az acél a csontnak ütközött olyan hanggal, amire még a külső szemlélő is felszisszen. A sebesség már minimális volt, a lány el se esett, csak öt centi hiányzott volna, de a hang iszonyú volt.

Nem akartuk elhinni a történteket, hogy valaki mértani precizitással, és halálpontosan időzítve döntsön a számára legrosszabb módon. A lány a baleset után tette meg azt a két fürge lépést, amit helyette lett volna célszerű. Kiszálltunk megkérdezni, hogy hogy érzi magát, milye fáj, mennyire, stb. Annak ellenére, hogy nem panaszkodott, és azt mondta, hogy alapvetően jól van, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Nagyon ijedtnek és zavartnak tűnt. Biztos sokkot kapott.

Közben a járókelők csoportosulni kezdtek, és jókora sor torlódott fel mögöttünk kocsikból is, úgyhogy J beült, hogy kicsit félreálljon az út szélére. Én hiába maradtam kint, a polgári lincshangulat egy pillanat alatt kialakult. Idős úr rázta az öklét, hogy eszünkbe ne jusson elmenekülni, a kiabálásra pacifisták bújtak elő, és hölgyek sújtottak minket pillantásaikkal. A csődület egy kis része a csattanás pillanatában figyelt fel az eseményekre, a többsége pedig a kisebbség üvöltözésére kapcsolódott be. A helyzet egyértelmű volt számukra.

A rendőrök nem értek ki olyan gyorsan, hogy ne fáztunk volna már a csak az autózásra és az iskolába szánt vékony talpú cipőnkben. Fel alá mászkáltunk, topogtunk, a nyugdíjas hősök pedig készen álltak, hogy utánunk vessék magukat, ha végre tényleg megpróbálunk elmenekülni. Közben megérkezett az áldozat anyja is. Lányához rohant, és rögtön azt kérdezte, hogy körülnéztél, kislányom? A lányból ekkor egyszerre szakadt ki minden feszültség, és az anyját görcsösen magára rántva, csecsemőfej nagyságú könnyeket potyogtatva felzokogott, és azt hazudta, hogy ihigehehenn!

Senkinek nem kellett több információ. Világos volt minden. Zebrán gázolás cserbenhagyási kísérlettel. Megjöttek a rendőrök is, és felismerték bennünk a mai fiatalokat, akikről már azt hitték, hogy bőven eleget tudnak, de ezt még ők sem gondolták volna. Kioktatták J-t, hogy térjen észre, és ne azt lesse, mennyire tudja begyorsítani a szappantartót, és vázolták neki, hogy iszonyú, amit tett, és az isten se menti meg attól, hogy alaposan megbűnhődjön.

Elmondtuk, hogy mi történt, de rengeteg volt a szemtanú, vagyis a bölcs, akik deduktív logikájukat és beleérző képességüket kiaknázva előadták, hogy mi történt azokban a rettenetes pillanatokban, amikor még ott sem voltak. Az egyik rendőr, miután teljesen siketnek mutatkozott a mi verziónkra, elkezdte kibontani a minden bizonnyal jól begyakorolt jó zsaru szerepét. Ez annyiból állt, hogy talán lehetnek majd méltányolandó körülmények, talán valaki jószívű lesz, de a tetten nincs mit vitatkozni.

J erre rosszul reagált. Döbbenten bámult a rendőrre, és mondandóját azzal találta kezdeni, hogy nehogymár… De a zsaru, mintha csak erre várt volna, leintette J-t, fölényesen lebiggyesztette a száját, lelkében otthonos érzéseket keltő indulatát kiengedte egyetlen kilégzéssel, és nagyokat bólogatva mondta, hogy jól van bazmeg, te akartad, akkor most rábaszol, a kollégája pedig helyeslően bólogatott, és a közönség is elégedetten morajlott, csak az anyuka nem szólt semmit.

J két hónappal később, a tizennyolcadik születésnapjára levelet kapott a rendőrségtől, hogy ugrott a jogsija egy időre, és hogy nézzen majd be egy tanfolyamra, ahol egy csomó hasznos tudást fognak neki átadni, ő meg egy csomó forintot nekik.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr915032488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása