A múlt héten élesen(?) bíráltam a Dalai Lámát. A mondanivalóm lényege az volt, hogy nem érzem hiteles figurának az illetőt, ugyanis speciális, kiválasztott helyzete erősen segíti abban, hogy ellazult, békés buddhista legyen: nem kell a holnapon aggódnia, nem tud olyat csinálni, ami bizonytalanságba döntené jól bejáratott életét, vagy egzisztenciális kérdéseket vetne fel. Magyarul nem ismeri azt a stresszt, azt a sürgetést, amit pl. a keddről szerdára élő, effektíve dolgozó, gyerekük jövőjéért aggódó emberek élnek át egész életük minden napján a bolygó számtalan pontján. Azaz nem tudja, hogy tanítványai honnan, és milyen nehézségek közepette tartanak a kitűzött cél felé. Így ez olyan, mint az oroszlán tanácsai a rókának a helyes bivaly-fojtási technikáról.
A beérkezett kommentek szórakoztatóak voltak, de tanulságosak is. A fősodor az volt, hogy milyen egy paraszt / ostoba / eszmecserére eleve alkalmatlan, arrogáns troll vagyok, hogy ezt a vitán felül kitűnő embert nem a legmélyebb tisztelet és elismerés hangján hozom szóba. Érdekes módon az ennek szellemében hozzászólók egyúttal mintha azt is sugallták volna, hogy ők nálam sokkal jobban képben vannak a buddhizmus témájában.
A gond persze az, hogy ha ez így van, annak a viselkedésben kell megnyilvánulnia. A buddhizmus elsajátításában nagyon a rettenetesen hosszú út elején jár az, aki így felbassza az agyát egy magánvéleményen, miközben az általa magáénak vallott filozófia szerint legalább nyugalmat kéne megélnie, ha elfogadást és szeretetet nem is. (Figyelem: magasabb szinten sajnos ez utóbbi kettő is elvárás!). De ez még mindig inkább a szórakoztató része a dolognak, és végső soron igaza van az egyik kommentelőnek, aki trollnak minősített.
A szomorúbb rész az, hogy nagyon úgy tűnik, hogy – míg remélem, több tucat buddhista olvasta el kisimult arccal a bejegyzésemet – a hozzászólók a primitív tagadás szintjéig elzárkóztak attól, hogy felhalmozott tudásukból akár csak egy morzsát is megosszanak velem, hogy miért nem gond D.L. és a világ többi lakója közötti életviteli és életkörülményekben megnyilvánuló különbség, hogy lesz a módszer univerzálisan alkalmazható, stb. Csak teljesen üres kioktatásra futotta (lásd második bekezdés), és némi olvasásra bátorításra.
Sajnos ezek alapján az a gyanúm támad, hogy a hozzászólók maguk sem mélyedtek el a buddhizmus elméletében és gyakorlatában, hanem csak mint divatcikket, vagy a bölcsesség (hamar kipukkadó) látszatát keltő csecsebecsét aggatták magukra azt.
Szerintem akkor tud valamit valaki, amikor azt el tudja magyarázni valaki másnak. Mit tud az, aki erre kísérletet sem mer tenni? (Tisztelet az egy kivételnek, aki megosztotta a saját buddhizmushoz való viszonyának egy-két aspektusát, és természetesen teljesen rendben vannak a velem egyetértő kommentelők is). Summa summarum (vigyázz, troll-horog kivetés!), ezek az emberek a szememben birkák, akik leemeltek a polcról egy dobozt, és azt mutogatják, mint egy feliratos öngyújtót ’75-ben, miközben tulajdonképpen soha bele sem néztek. Persze ez még mindig vastagon jobb, mint ha a náci dobozt vették volna le. (Remélem, nincs átfedés a két halmaz között).
