A páternoszterből egy magas, halszálkás öltönyös férfi lép ki büszke tartással. Mint egy mozgó pallos, az előle félrehúzódókról tudomást sem véve vág át a folyosón, szája szélét lebiggyeszti, mintha undorodna a hétköznapoktól, minden perctől, amikor akadályoztatva érzi magát abban, hogy valami igazán korszakalkotót vigyen végbe.
A nagy tölgyfaajtón belépve kissé megváltozik. Mozgása ruganyosabb lesz, pontosabban, legalábbis ami felsőtestét illeti, kígyózóvá válik. Így lép oda a titkárságvezető asszonyhoz. Oldalra hajlítja magát, és kedvesen, egyfajta bocsánatkérő játékossággal rámosolyog, egy kacsintást küld felé, és megkérdi: – A főnök bent van? A titkárságvezető is visszamosolyog, mint anya a túl eleven gyerekére, akire azonban nem tud haragudni: – Menjen csak János, már várja magát.
A férfi hirtelen megkomolyodik. Biccent, mintha katonatiszt lenne, épp csak a bokáját nem veri össze. Az ajtóhoz lép, és majdnem bekopogtat, de az utolsó pillanatban elkapja a kezét. Aztán nagy levegőt vesz, és mégis koppant két határozottat. Semmi válasz. János, kissé tanácstalanul néz vissza a titkárságvezetőre, hogy most mi legyen, amikor bentről kurtán, parancsszerűen hangzik: – Gyere be! János, még mindig félig hátrafordulva, elhárítólag emeli fel a kezét, és magabiztos mosollyal jelzi a nőnek, hogy megoldotta a problémát, nincs szüksége segítségre. A főnök irodája felé fordulva újra elkomorodik, nagy levegőt vesz és belép.
Bent megáll, becsukja maga mögött az ajtót, és kissé hajlott háttal, óvatosan előreszegett fejjel, félénk mosollyal vár, hogy közelebb mehet-e. – Gyere csak, mi szél hozott, asszony, gyerekek jól vannak? – hangzik a nehéz, tekintélyes asztal mögül. – Ó köszönöm, megvagyunk mindannyian, nem panaszkodhatunk – válaszolja János, és majdnem tördelni kezdi a kezét, de végül inkább a combjára csap, odalép az asztalhoz, és belevágna a mondandójába, de rögtön félbeszakítják. – Ülj már le, ne hülyéskedj, magyar ember állva nem tárgyal, én azt mondom. – Nagyon kedves vagy, miniszterelnök úr – hadarja János az érdemtelenül jutalmazottak zavart mosolyával.
– Miniszterelnök úr, nem akarom sokáig rabolni az idődet, tudom, hogy milyen elfoglalt vagy, csak röviden akarom elmondani, hogy neked volt igazad – megint, szúrja közbe, és zavarában kuncog egy kicsit –, és érdemes volt az új szakembergárdát munkára fogni, tudod Lajosék embereit, mert máris találtunk valamit. Namost, hogy mondjam egyszerűen, de hogy minden benne legyen… – Egyszerűen vágj bele! – tárja szét a kezét a miniszterelnök, felvonja a szemöldökét, aztán hangosan nevetni kezd. János is nevet, majd ugyanakkor hagyja abba, amikor főnöke.
– Szóval interdisszo… interdi… tehát itt mi többen összedugtuk a fejünket, és találtunk valamit. Mondom sorban. Tudjuk, hogy gondunk van a belvárossal. Nem értik a céljainkat, szembe mennek velünk, rossz példát mutatnak, van, aki kimondottan ellenünk beszél, szervezkedik, nem sorolom, Te sokkal jobban tudod bármelyikünknél, ezzel küzdesz, ez ellen harcolsz nap mint nap. Tehát. Amit találtunk, az az, hogy ezek a szigeten futnak. Ártatlannak hangzik, nem? Hát nem az! Mindjárt mondom. Namost, és ezért marha jó, hogy ez a csapat összeállt, mert mindenki profi a maga dolgában, és a végén összetesszük, és olyan kép áll össze, hogy azt az egyes ember nem teszi össze magától soha. Tehát. Ezek futnak. Van, amelyik több kört. Mondják az orvosok, hogy ez egészséges, mi is tudjuk, csak amit az orvosok is kellene, hogy tudjanak, csak nem rakják össze a teljes képet, az az, hogy ettől megnő a doppingmint vagy más néven doparol szint, ez a tudományos része, ne törődj vele, ezt majd mi a helyére tesszük a csapattal, ami viszont nem más, mint ami a kábítószeresekkel is történik.
Itt János nagy levegőt vesz, mindet a mellkasába, kifújja az egészet, majd amint a miniszterelnök az apa lenyűgözöttséget palástoló, büszke mosolyával bólint félig felé, félig elábrándozva a távolba, lendületesen folytatja: – Innentől adja magát a dolog. Eddig nem jut el senki, vagy hát nem jutott el idáig – szúrja közbe, és felemelt ujja mellett huncut mosolyt küld a miniszterelnök felé. Innen viszont egyértelmű. Ez történik a füvesekkel, ez történik az LSD-sekkel, ez történik a heroinistákkal, nem mondom végig. Mind ugyanaz. És a futók ugyanez! És ezekről mind tudjuk, hogy használhatatlanok, idióták, nincs fogalmuk a világról, erkölcsöt nem értik, csak a kábítószer jár a fejükben, mindig be vannak lőve, ahogy ők mondják, és amit csinálnak, meg gondolnak, azt mind ennek a hatására teszik, és ez nekünk nem jó, nem szeretjük, nem méltó Magyarországhoz! Ami a vége, vagyis hát a mi javaslatunk, hogy első körben a futópálya megy a levesbe a szigeten, ezzel párhuzamosan mennek ki a táblák, hogy tilos futni, satöbbi, ezt a fiúk a kerületnél megoldják, nem gond. Aztán. És ezzel még nem vagyunk kész, mert erre most rámegyünk teljes erővel, ha te is egyetértesz, miniszterelnök úr, és ezért vagyok itt, hogy add az áldásod, ha jónak látod, amerre menni akarunk, csak ezt el akartam mondani, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, ezen sok múlhat, ezt ne hagyjuk. Tehát aztán megnézzük a csapattal, hogy ez országosan akkor hogy nézzen ki, ez akkor ugye kapcsolódik a sporttámogatáshoz, satöbbi, ezt mi össze fogjuk szedni, méghozzá nagyon hamarosan. A fiúk készen állnak, azt várják, hogy innen hogy jövök ki, és akkor nekimegyünk, nem állunk meg.
János mondanivalója itt elfogyott. Kipirultan dől hátra. Úgy érezi magát, mint aki ötösre érettségizett, pedig félt, hogy csak hármas lesz. Azt gondolja, hogy meggyőző volt, ő maga legalábbis jobban megerősödött a hitében, az biztos.
A miniszterelnök lebiggyeszti az ajkát, lassan kifújja a levegőt, majd megszólal: – Csináljátok, János. Azt akarom, hogy te fogd össze. Körbeküldjük, hogy ezen te rajta vagy, menjenek veled, csinálják, amit mondasz, te meg dolgozz tovább a szakértői csapattal, és hetente gyere be, és mondd el, hogy hogy álltok – mondja el elmélyített hangon, szinte hadarva, egy levegővel a miniszterelnök – majd a szemével kissé elmosolyodik, mélyen János szemébe néz, és azt mondja. – Jól van, tetszik, ahogy gondolkozol, ne hagyd abba, és össze fognak jönni a dolgok, én ígérem neked.
János nem tud nem szélesen elmosolyodni, a hangos nevetés intenzíven feltörő késztetését is épphogy csak le tudja gyűrni. Ahogy megérzi, hogy szeme sarkából könny csordulna, hirtelen felpattan, megköszöni a miniszterelnök rá szánt idejét, összecsapja a bokáját, és gyorsan kimegy. Boldog, és olyan tetterő feszíteti, hogy ordítani tudna, és tudja, hogy ha lehetőséget kap, és nagyon úgy néz ki, hogy fog lehetőséget kapni bőven, akkor maradandó nyomot fog hagyni az országon, és ő dolgozni fog ezen, arra megesküszik.
