A mi családunk – amennyire tudom, generációkra visszamenőleg – ügyetlenül bukdácsolt a hétköznapokban. Nem tudtunk mit kezdeni egymással (még magunkkal is csak üggyel-bajjal). Együttélésünk folytonos konfliktusok forrása, és régről, újra és újra felserkenő sérelmek láncolata volt. Egészen addig, amíg valami baj nem történt.

Ilyenkor – mint a kókadozó növény, ha vizet kap, mint a régi gép, amiről letörlik az évtizedes koszt, és áram alá helyezik – felocsúdtunk, és egyszerre tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal és egymással.

Anélkül, hogy valaha beszéltünk volna az ilyen vészforgatókönyvekről, mindenki hiba nélkül, azonnal és hatékonyan tette a dolgát. Nyúltunk a garázs plafonján várakozó mankóért (volt többféle méretben, hónalj és könyök változatban), hívtuk az adott esetben releváns specialistát, megszereztük és kivonatoltuk a vonatkozó jogszabályokat, megszerveztük az elkövetkezendő időszak teendőit, idő- és munkamegosztást alakítottunk ki, stb. Senki nem esett pánikba, senki nem téblábolt tehetetlenül. Azt kell, hogy mondjam, még valami furcsa módon vidámak is voltunk. És ez megnyugtatott minket.

Éppen ezért nem mondhatom, hogy az ilyen esetek különlegesek lettek volna, hiszen nálunk pontosan ezek a helyzetek voltak az alapértelmezés szerintiek, a normálisak. Ha azonban azt nézzük, hogy életünkből mennyi időt töltöttünk a hétköznapi élettel, és mennyit kármentéssel, az jön ki, hogy az előbbiből volt sokkal több. Azaz sokszor évek teltek el úgy, hogy semmi baj nem történt. Ezek az évek voltak a legkeservesebbek, ezek vánszorogtak ólomlábakon.