Volt egy almafánk a kert közepén. Útban volt, ízetlen, kásás húsú volt a termése. A feleségem szerint megtörte a teret. A kutya megugatta, és valami dühvel a pofáján vizelte oldalba. Mindig rossz érzésekkel néztünk a fára, mindig az jutott eszünkbe, hogy nincs ez így rendben, de végül mindig lusta voltam elszánni magam, hogy kivágjam. Különösen az utolsó lépésre gondoltam verejtékezve: a tönk és a gyökerek kiásására.
Évek mentek el így. Aztán az egyik tavasszal nem nőttek ki az almafa levelei. Egyetlen egy sem. Csupaszon állt egész évben. Érdekes módon így nem is volt annyira zavaró. Legalább nem hullott róla az a rengeteg semmirevaló alma, amit mindig csak ellapátoltunk alóla, és a komposztdombra hánytuk a kert sarkába. A feleségem szerint így, hogy nem volt lombja, a teret sem uralta olyan destruktívan. Megint csak megmenekült.
Sokáig oda se figyeltünk rá, mert igazából egyikünket sem zavart, bár a kutya egyre többet ugatta. Szinte meg is feledkeztünk a létezéséről. Aztán a feleségemnek tűnt fel, hogy most már egyáltalán nem zavaró az elhelyezkedése, nem kell kerülgetni, nincs útban. Döbbenten konstatáltuk, hogy nincs a helyén, hanem vagy egy méterrel arrébb húzódott.
Ugyanezen a tavaszon hozott egy zöld levelet is, aztán egy virágot, de alma nem termett rajta. Ősszel aztán lehullott az az egy levele is, és megint azt vettük észre, hogy odébb költözött. Most már tisztán látszott, hogy a kert sarka, a komposztdomb felé tart lassú, kimért tempójában.
A fagyos földben alig tudott haladni, de megfeszítette minden erejét, és a következő tavasszal már a komposztdomb közepén állt. Május elején úgy zöldbe borult, mint régen sem. Kicsit később gazdagon virágzott, aztán ősszel nem hittünk a szemünknek.
Termést hozott. De nem kásás starkingot, mint korábban szokott, hanem valami cirmos, édes-savas, ömlő levű, kőműves ököl nagyságú almákat. Alig termett valamit, de az finomabb volt, mint amit valaha ettünk.
Idén megmetszettem egy kicsit, és átforgattam a komposztot alatta, a feleségem kis sziklakertet álmodott mellé a kerítés tövébe, hogy visszatükrözze rá a nap fényét, és hogy ne hagyja elszökni a nedvességet alóla a földből. De amúgy is öntözzük, illetve körbekerítettük, hogy a kutya ne öntözhesse. Azóta nem is ugat rá.
