Nem csak hogy tudom, hogy így van, de egyenesen a kedvenc megállapításaim közé tartozik, hogy az ember vezető érzékszerve a szeme. Ezért is voltam kíváncsi a vakok életébe bepillantást engedő Láthatatlan kiállításra.
Az ott dolgozó fiatal, nem látó vezetőink nagyon élvezetessé tették a látogatásunkat az intelligenciájukkal, a humorukkal, meg azzal, hogy minden kérdésünkre igyekeztek válaszolni. Mivel számukra a világnak nincs vizuális reprezentációja, nekünk pedig pont fordítva; elsősorban a látásunkon alapuló élmény a valóság (akkor is, ha imádjuk a zenét, az ízeket meg az illatokat, és tapintás nélkül sem tudnánk élni – hisszük), előfordult, hogy nem értettük meg egymást. Például arra, hogy mit tartanak szépnek egy arcon, nem tudtak válaszolni. Valahogy számukra nincs értelme ennek a kérdésnek – gondolom én. Ahogy ők nem tudják elképzelni, hogy mi az, hogy kék, úgy mi sem tudjuk felérni ésszel, hogy milyen az, ha nem létezik az a dolog, hogy szín.
A kiállítás tulajdonképpen töksötétben való botorkálást jelent. Hogy ez milyen, azt mindenki el tudja képzelni – és aligha téved sokat, amikor így tesz. Úgyhogy csak egy, számomra meglepő dolgot említek meg.
Előtte még csak annyit, hogy a sötétben rögtön felerősödött a többi érzékszervem. Jobban figyeltem a hangokra, a beszédre (amit ugye csak a hallásommal fogadhattam be, mindenféle metakommunikációs segédlet, illetve a szájról puskázás lehetősége nélkül). Hamar rájöttem, hogy a többieknek is úgy mutathatom meg legegyszerűbben a falon lévő agancsot, hogy megkopogtatom (vagy persze odateszem a kezüket). Éreztem az emberek közelségét az általuk leadott hő, illetve az illatuk alapján.
Kicsit rontotta az élményt, hogy ahogy hozzászoktam a sötéthez, nagyon derengősen, nagyon halványan, de mégiscsak láttam valamit. A közvetlenül előttem álló ember körvonalát, hogy hol húzódik a plafon, ilyesmiket.
Aztán egyszer csak, amikor a falat akartam megpaskolni, meglepődtem. Nem volt ott semmilyen fal. Zoli ott volt ugyan, ahol „láttam”, de nem egészen úgy, és kicsit odébb is. Az történt, hogy az agyam, az ilyen-olyan érzékekkel begyűjtött információk alapján mégiscsak megpróbált összeeszkábálni nekem egy képet. Tudom, hogy néz ki Zoli, hát odateszi nekem, ahol egyébként nagyjából van is. Tudom, hogy most hármat mutatok a kezemmel, és látom is. De ha jól megfigyelem, semmi különbség nincs a befogott fotonok számában (0), ha eltakarom a szememet, meg ha tágra nyitom se.
Na, az milyen lehet – összevetve az iméntiekkel –, amikor az ember soha, egy pillanatra sem volt látó életében? Mivel ez költői kérdésnek is övön aluli, inkább azzal fejezem be, hogy az egyik srác azt mondta, hogy ha letapogat például egy fejet ábrázoló szobrot, utána meg tudja formázni agyagból.
