Pár hete a Zeneakadémián, az ideiglenes bezárás előtti utolsó koncerten fogalmazódott meg bennem, hogy a komolyzene egy olyan lény, amit a zenészek harmonikus együttműködése hív életre. Amikor életre kel, elemelkedik a földtől, és lebegni kezd.

Amikor a földtől távolodni kezdett, madár képében jelent meg behunyt szemeim előtt. Tolla fényes volt, de nem vakító, tartása sudár, elegáns de erőt sugárzó, szárnyait úgy széttárta, hogy épp befért a koncertterembe.

Felismerésem pillanatában egymásra néztünk a madárral, és úgy véltem látni, hogy bólint felém, visszaigazolja, amire rájöttem, és nem „csak” légies táncának kecsessége nyilvánul meg. Aztán hirtelen riadalom vált ki szeméből, zavar költözött rá, és magas röpte megbicsaklott egy pillanatra.

Felkaptam a fejem. Szemeimet kinyitva tekintetem a hangot az imént elvétő tenorista szégyellős pillantásával találkozott épp csak egy ütemnyi pillanatra. Nem sokat tétováztam, újra szemhéjam puha bársonya mögé süllyedtem, és felvettem a szemkontaktust a madárral.