Ebben a házban nem mehetek fel az ügyfélhez, az aulában kell várakoznom. Mikor odaérek, a beszélgetés már tarthat egy ideje. Egy angol késő-huszonéves magyaráz az afrikai portásnak. Azt mondja, hogy érdekes megfigyelni, és nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy a dzsungel királya, az oroszlán, és egyes emberek jelleme között milyen kézenfekvő és letagadhatatlan hasonlóság mutatkozik.
Napóleont hozza fel, az uralkodásról és nagyra hivatottságról beszél. Tekintélyről és tetterőről. Nemzetközi jelentőségről. Az afrikai portás arcán a még épp elviselhető, de sokkal tovább már nem tolerálható fájdalom jelei mutatkoznak. Fejét elfordítja a beszélőtől, tenyerével lassításra, szünetre inti, és ha a másik megáll a beszédben, nagyon kéri, hogy értse meg, hogy a király az elefánt, nem az oroszlán.
Az angol erre ügyet sem vet. Sőt. Még hangosabban, még erősebben gesztikulálva, beszélgetőpartneréhez még közelebb lépve hangsúlyozza az általa felfedezett fajközi törvényszerűséget. A fekete a két kibékíthetetlenül más világ határára kényszerülve csóválja a fejét, zavartan és szomorúan néz maga elé, sóhajtozik és topog. Ahogy az angol levegőt vesz, újra megszólal, most már két kezét kérőn egymáshoz illesztve, hogy de hát értse meg, hogy ha az állatoknak van királya, az szükségképpen az elefánt kell, hogy legyen.
Közben megérkezik az ügyfelem, megkapja a pizzáját, és visszamegy a lifthez. Én még állok egy darabig, és azon gondolkodom, hogy ha közbeszólok, hogy az oroszlán a szavannán él, akkor vajon könnyítem vagy nehezítem a fekete helyzetét. Végül nem szólok semmit, csak elköszönök.
