Az az érzésem, hogy a dolgok eleve nem lehetnek tökéletesek. Az evolúció is úgy működik, hogy hiba csúszik a másolásba, majd az így létrejövő mutáció akár hasznosnak is bizonyulhat. Ha tökéletesek lennének a kópiák, az élet csak egy fekete fénykép lenne színes, szélesvásznú film helyett.

Akik csúnyán meggazdagodtak, de mégsem borult el teljesen az elméjük, gyakran arról számolnak be, hogy életük legboldogabb periódusa éppen az volt, amikor csak egy hajszál választotta el őket céljuk elérésétől. Utána kiüresedés, lejtmenet, talajvesztés következett.

Az emberi arcokat is annál szebbnek látjuk, minél szimmetrikusabbak, egyik felük minél tökéletesebb tükörképe a másiknak. Egészen odáig, amíg a teljes szimmetria be nem áll. Onnantól kezdve ugyanis valami nem stimmel, kínosan beragad az egyensúly, a tökélyre vitt szépség még sincs olyan szép, mint a csak majdnem tökéletes.

Szóval mozgásban kell lenni, mindig törekedni a tökéletesre. Hogy soha ne érjük el, azzal külön nem kell bajlódni, az megoldódik magától. Ha pedig orbitálist vétünk, még mindig ott van az „olyan csúnya, hogy az már szép” lehetősége.