A két szomszédos települést néhány kilométer és egy észak felé osonó völgy választotta el egymástól. A völgy mentén – és fel, tovább az erdőig – sajátos határvonal húzódott. Ha az egyik oldalon nappal volt, a másikon éjszaka; és fordítva.

Mindkét településen napkeltétől napnyugtáig dolgoztak az emberek. Olyan fáradtság béklyózott mindenkit, mintha évtizedek óta nem aludtak volna. Amikor a munka végeztével hazaindultak a völgy két oldalát összekötő úton, már szürkület volt. Alig várták, hogy hazaérjenek, és végre kipihenhessék magukat, a családjukkal lehessenek.

De kevéssel az után, hogy a szürkületbe értek, a sötétedést egy szinte észrevehetetlen pillanattól kezdve világosodás váltotta fel. Valamikor ekkortájt, pár hosszú percre köd ült az útra, de leginkább az ingázók fejére, és mire a hajnali derengésben feltűntek a völgy másik oldalán fekvő település körvonalai, mindenki azon kapta magát, hogy épp munkába tart, és nem tudja felidézni, hogy mivel telt az estéje. Nyilván szokás szerint azonnal bedőltek az ágyba a kimerültségtől, és elaludtak – gondolták az ebédszünetben, amikor először volt idejük gondolkodni a nap során –, hiszen már most délben is megint annyira fáradtnak érzik magukat, mintha évtizedek óta nem aludtak volna.