Amíg nem voltam itthon, a házban minden ment tovább a maga útján. Az udvarszintről egy nő megörökölt egy lakást itt, a harmadikon. Annyival boldogabb, amennyivel magasabbra költözött. Van egy francia bulldogja, azzal mennek meglátogatni a szintén a harmadikon lakó férfit.

A férfi semmit nem változott. Nincs sok haja, de az ugyanannyi, a kora bármennyi lehet ötvennyolc és hatvankilenc között. A cipője olyan keményen kopog a gang járólapján, mint egy női magassarkú, de az ütem persze a járására, a habitusára rímel. Mindig úgy közlekedik a gangon, mint aki észrevett valami szokatlant, előre nyújtja a nyakát, így igyekszik egyre élesebben látni a meglepetés tárgyát, ahogy lassan közeledik felé.

A mellettem lakó nőnek van egy kőarca, meg egy kedves, mosolygós. A gangon, az ablakom előtt mindig az előbbit alkalmazza, de ha vendégei vannak, azokkal más ember. A legutóbbi kis beszélgetésünk óta én is a mosolyban részesítettek közé tartozom. Ekkor ismertem be, hogy gitározni tanulok, amit ő nem írt a terhemre, noha hall mindent. Talán zenetanár lehet(ett), és örül, hogy próbálkozó személyemben egy emberrel kevesebb kerül majd pokolra. Remélem, nem gyengül meg a hitében akkor sem, amikor beszerzem az elektromos gitárt.

A sarkon túl társbérlők laktak. Egy szabad lelkű lány, meg egy szórakozott angol professzor. Ők nincsenek sehol. Helyette van egy férfi meg egy csaj. Ők sem tűnnek egy párnak (az előzőekről azt hittem), de attól még lehet, hogy ez a helyzet. Vagy a lakás tárbérlőket vonz.

A másik sarokban szépen megnőtt az elköltözésemkor még apró gyerek. Szerintem most mehetett iskolába. Az anyuka testes, medvecsontú. Nyáron összeszedett valami sérülést, imbolygós bicegéssel áramlik el az ablakom előtt az arcán mindig valami végtelen, belülről fakadó, ábrándos, nyugodt mosollyal. A kislány külsőre inkább az apjára hasonlít: cingár. Indiánszökdelésben, vagy más, unortodox módon közlekedik. Mindig vidám. Még akkor is, ha az apjával van, aki állandóan leállítja, a kezét rángatja, rászól. Az apa boldogtalansága kétszáz méterről is látszik. Állandóan apró csomagokat hord ide-oda a gangon. Talán a lifthez viszi őket, nem tudom, de az összes elférne egy menetben is. Az anyát egyáltalán nem érdekelte, amikor nyitott ablaknál gitározni hallott, a kislány elvarázsolva, konkrétan tátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézett be, mint aki egy mesekönyv százegyedik oldalára csöppent, az apa pedig megdöbbenéssel kapta oldalara a fejét. Kicsit olyan volt, mintha azzal vádolna, hogy a gitározás lehetőségét az ő gimnazista éveiből vettem el.

Szemben balra még mindig a pedáns, egyenes derekú fazon lakik, és még mindig a nála húsz évvel idősebbnek kinéző barátnője él vele. Előbbi semmit nem változott, utóbbi még öregebbnek néz ki. Különösen erős a kontraszt, amikor a délutáni nap szórt fényében a szatyrok alatt görnyedve lépkedő nőt várja a szálfatermetű, kipihent úr nyugodtan állva a lakásuk ajtajában.

Jobbra szemben az excentrikus, nyugalmazott hippy család lakik még mindig, és talán mindörökké. Az ajtajuk piros. Az anya csak ritkán köszön, a fiú meg róla mintázza a közösségi viselkedés eszményképét. Haverok járnak fel hozzá. Egytől egyig olyanok, akiket lányos szülők a biztonság kedvéért preventíve kasztráltatnának, ha tehetnék. A férj (vagy partner a vadházasságban) a legszimpatikusabb. Vele úgy köszönünk egymásnak, mintha régen jó haverok lettünk volna. Egyszer nemrég majdnem beszélgettünk is, de részeg volt, és a jelek szerint, ha részeg, akkor nem kásássá vagy artikulálatlanná válik a beszéde, hanem egyszerűen olyanná, mintha szépen beszélne egy nyelvet, amit viszont én nem ismerek. Lehetne akár észt is. Megvan még a lány is, még mindig csak feketét visel, mint aki halálvágynak öltözött farsangkor, de amúgy boldognak tűnik.

Alattam is megnőtt a gyerek, meg született egy következő is. A szülők együtt voltak gyerekek. Meg is maradtak annak, főleg az apa, és az egész életük úgy hangzik a falakon keresztül, mint akiket hirtelen, a gimnázium második osztályának elvégzése után családdá varázsoltak, és ez alatt összeroppantak. A feleség ordít a gyerekkel és a férjjel, a férj a feleséggel és a gyerekkel, a gyerek meg persze vagy velük a szüleivel ordít, vagy rendes, elmebeteg, hányásig sikítós, földhözverős hisztit celebrál. Ha csinál valamit, az rossz, ha kérdez, az baromság; eddig még mindig csak lecseszni és leállítani hallattam. Aki felé csak szeretet árad, az a csecsemő. Sajnos meggyőződésem, hogy ez addig fog csak tartani, amíg lábra nem áll, és beszélni nem kezd. Addig megfigyelőként tanulhatja, hogy mi lesz aztán az élet rendje.

A negyediken, a szemben lévő oldalon lakik a kétméteres pár. A mellettük lévő lakás is az övék, azt bérbe adják, és kellemetlenül sokat kopogtatnak az ajtón, pedig a lány, aki ott lakik, nem tűnik veszélyesnek, vagy megbízhatatlannak. Mióta így megugrottak a lakásbérleti árak, valahogy még tekintélyesebbnek érzik magukat belülről, de kifelé ez inkább csak egyfajta döbrögiesedésként jelenik meg.

Meg van a srác a harmadikon. Jó darabig nem volt itt. Most aztán akkor jön, amikor mások mennek, akkor megy, amikor mások jönnek. Hol rövidgatya és futópóló van rajta, hol öltöny. Vagy valami a kettő között. A sötétítő függönyét nemtörődöm behúzni, látni lehet, hogy fekve néz filmet, vagy olvas, vagy (ülve) gitározik. Bármelyik előfordulhat bármikor.