Régóta figyelem az új értékesítő kollégát, és a legkevesebb, amit elmondhatok róla, hogy van benne valami furcsa. Nem tudhatom, hogy hogy viselkedik az ügyfelekkel, de az értékesítési mutatók őt igazolják, ezt nem vitathatom.
Nekem a legelejétől fogva az volt a benyomásom, hogy a határozottsága, a rámenőssége valahogy több, valahogy más, mint ami a „még megszokottnak mondható” kategóriába beleférne. Én olyan hideg, szinte könyörtelen céltudatosságot láttam a szemében, hogy beleborzongtam. Ennek az embernek van empátiája, de nem valami szentimentális értelemben. Nem. Ő tudja, hogy mit gondol a másik, de ezt „csak” mint kiinduló pontot használja, hogy rákényszeríthesse az akaratát.
Tegnap együtt ebédeltünk (érdekes, hogy az érkezése óta eltelt négy hónapban ez még nem fordult elő). Amit láttam, csak megerősíti a megérzéseimet, de nem lettem okosabb, nem tudom, hogy végső soron mivel állok szemben.
Négyen ültünk az asztalnál. Ő úgy ült le, hogy az egész termet szemmel tarthassa. A széket nem húzta maga alá, inkább csak úgy félig nehézkedett rá. Látszott a combjain, hogy izmai megfeszülnek, bármelyik pillanatban kész felpattanni, vagy nem is tudom mit csinálni. Vastag karjait messze kitolta oldalra, és a tányérja köré fonta, mintha támadástól akarná megvédeni. Evés közben szinte feszengett, időnként alig láthatóan megemelkedett, és a vállát mozdította. Közben ujjai elindultak, hogy az evőeszközt marokra szorítsák (ilyenkor az ínye alig észrevehetően felhúzódott), de aztán nem fejezte be egyik mozdulatot sem.
Megfigyeltem még, hogy mindent megevett. Ezt sokan így csinálják – én is. De míg az emberek többsége a szerint halad, hogy mit szeret jobban, hogy a végére maradjon-e a legjobb falat, vagy kell-e neki az összes krumpli, addig ez az ember megint csak úgy tért el a szokásostól, amitől ismét megborzongtam egy kicsit: a tápérték csökkenő sorrendjében fogyasztatta el a húst, a rizst, a szaftot és a savanyúságot. Utána öblös kortyokban megitta a vizeskancsó tartalmának kétharmadát. Ekkor kicsit elernyedt, ránehezedett a székére, hátradőlt, és már csak a szemei nem pihentek; lassan, de fehér foltot nem hagyva pásztázták a termet. Illetve mintha az én még háromnegyed részben sértetlen húsomra is rásandított volna egyszer-egyszer. De ebben nem vagyok biztos.
