A központi parkban a nagy tó körül – főleg reggel és délutánonként – rengetegen kocognak. Ha arra járok, sokszor leülök nézni őket, és megpróbálom kitalálni, hogy miért futnak. Van, aki ismerkedni akar, van, aki kétségbeesetten fogyni, más az akaratát edzi vagy egyszerűen megszokta a mozgást, már szüksége van rá.

Évekkel ezelőtt tűnt fel két férfi. A forgatókönyv mindig azonos. Egy drága öltönyös, késő ötvenes vagy kora hatvanas úr mindig ugyanarra a padra ül le. Tartása büszke, dereka egyenes, látszik, hogy jó karban van. Nem annyira a futókat figyeli, mint inkább a gondolataiba mélyed. Szeme el-elréved, de időről-időre türelmetlenséget látok átsuhanni a vonásain. Ilyenkor megszokott eleganciájából nem kibillenve, de mégis csak szinte kapkodó mozdulattal a mellette lévő, szépen kidolgozott süteményes dobozhoz nyúl, és bekap egyet a falatnyi, porcukorral hintett, szerecsendió és fahéj illatát eregető sütemények közül.

Aztán egyszer csak előkerül a másik férfi. Én már messziről megismerem. A kétségbeesett típusba tartozik. Eredetileg törékeny alakját makacs, önálló életet élő, szinte szabad akarattal bíró zsírréteg lovagolja meg. A férfiról ömlik a veríték, összeszorított fogai között sziszegve áramlik ki és be a levegő.

Amikor az öltönyös úr elé ér, az szálegyenes, kissé túlméretes orrával társa felé bök, és megvető türelmetlenséggel, kurtán csak ennyit kérdez: – Mennyi még? A futó nem válaszol, csak zihálása hangosodik fel, arcáról pedig évtizedek óta növekedni látszó gyűlölet süt a büszke úr felé, aki persze tudja, hogy nem kap választ (vagy talán ismeri a feleletet a kérdésére?), és unottan, de egy kis megbúvó mosollyal a szája szegletében egy újabb darab sütemény után nyúl.

Éreztem, hogy ennek a két férfinek közös a története, de magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy mi köti össze őket. Azonban egyszer, még sok évvel ezelőtt (milyen kicsi a világ!), a gyerekeket vittem cirkuszba. Minden áron be akartak jutni az előadás után a színfalak mögé, hogy megnézhessék az állatokat, a sürgés-forgást, a pihenő idomárokat. Ott elegyedtem szóba az öreg mindenessel. Nem emlékszem már, hogy került szóba, de ő mondta el a két férfi titkát. Ami azt illeti, ott, a cirkuszban ez inkább nyílt titok volt.

A két férfi évtizedekkel korábban egy zenélő-éneklő bohócpárost alkotott, akik műsorukat akrobatikus és illuzionista elemekkel is gazdagították. Kivételes tehetségű duó voltak. Zsenik. De csak együtt értek valamit: valahogy se más párral, se egyedül nem működött a varázs. Pedig enyhén szólva nem voltak barátok. Az egyiknek magának soha nem voltak ötletei, de bármit meg tudott csinálni, amit a másik mondott neki. Született „szakmunkás”, és – különösen a többi művészhez mérten – kimagaslóan megbízható ember volt.

A másik kreatív, de impulzív, öntörvényű művész volt. Társának gyakran kellett csillapítania, emlékeztetni a tett ígéreteire, mederbe terelni a kirohanásait az igazgatóság felé, vállalásokat tenni a nevében; egyszóval kapcsolatot teremteni közte és a világ többi része között. Hirtelen, kiszámíthatatlan természetén túl volt még egy, a szakmában nagyon súlyos terhet jelentő átka. Falánk volt és hízékony.

Ez sokszor okozott gondot, illetve állandó árnyékot vetett jövőjükre. Amikor a helyzet egy szezon kellős közepén olyan mértékben kezdett súlyosbodni, hogy az pályafutásuk rövid végét jósolta, olyan bizarr alkut kötöttek, amit senki nem tud józan ésszel elhinni, csak aki már akkoriban is ismerte őket, azóta pedig kénytelen meghajtani magát a közben bekövetkezett fejlemények kérlelhetetlen egyértelműsége előtt.

Természetesen a kreatívé volt az ötlet. Sötét, ördögien önző, mint minden, ami kipattant ihletett agyából. A „szakmunkás” a megbízhatóságát (és annak további ígéretét), a lojalitását adta az alkuba. Ő volt az, aki a terhet vállalata, hogy kettejük csodája tovább élhessen. Ő vállalta, hogy minden, amit a másik megeszik (zsíros húsok, olajos magvak, levesek, tészták, sütemények), őt fogja hizlalni.