Megkeményítettem a szívemet, és azt mondtam magamnak, hogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy leküzdjem saját előítéleteimet, úgyhogy az összes ismert törvény és tapasztalat ellenére leültem, és megnéztem A majmok bolygója 2001-es verzióját.

Hálátlan feladat úgy lehúzni még egy bőrt egy filmről, hogy az eredeti nem csak jó és sikeres volt, hanem kultuszfilmmé is nőtt. Az alaphelyzet és a végkifejlet ismert, az egyedüli fogódzó az eltelt harminchárom év, ami – lehet sejteni – jót tett a technikai megoldásoknak.

A film főcíme megerősítette a gyanúmat, hogy főleg a látványra fognak lőni, meg a rémisztő hanghatásokra. Aztán az első jelenet – bár nem ragadott magával rögtön – mindjárt más szemszögbe helyezte a filmet.

Ez nem egy egyszerű remake, hanem átdolgozott történet, számos, az eredetihez hasonló elem mellett egészen más szociális és személyközi viszonyokat hangsúlyoz. Technikailag tényleg lényegesen magasabb színvonalon áll, mint a ’68-as verzió (az sem volt akármi a saját korában, de még abszolút értékben sem); a maszkok gyakorlatilag tökéletesek, a majmok viselkedése pedig nagyon kellemes meglepetést okozott. Sok mindent átvettek a mai csimpánzok gesztusaiból, mozdulataiból, és borzongató elegyét adták a saját kultúrájukat ősidők óta ápoló, intelligens lényeknek és a vadállatoknak.

Ezekről a majmokról elhittem, hogy egy hirtelen evolúciós ugrás után állnak, már nem csak hogy beszélnek, hanem társadalmat építenek és működtetnek, de a bennük élő állat fékezésével kapcsolatban még kihívásokkal küzdenek.

A film főleg a végével nyert meg magának, mert alaposan eltér az eredetitől, illetve visszatér a ’68-as változatot ihlető novella koncepciójához, ami az utolsó kockákra olyan vészt jósló helyzetbe sodorja a főhőst (és ott is hagyja), hogy az semlegesít körülbelül négyet a filmtörténet számos hiábavaló happy endje közül.