Hogy a klasszikus orosz írók egy része olyan nagy kedvvel hajlította a történetit abszurdba, az egyrészt azért lehetett, mert Oroszország eleve abszurd hely, másrészt azért, mert a tényleges valóságából el kellett valahogy menekülni. 

Viktor Pelevin könyvét olvasva arra jutottam, hogy Oroszországban a helyzet – bizonyos szempontból – változatlan. A címkórság, a kivagyiság, az egyszer élünk ugyanaz. Viszont jelentősen nőtt az otrombaság, a nyers erő szerepe. Nekem legalábbis van egy ilyen érzésem, noha hirtelen nem tudnék olyan időszakot felidézni Oroszország történelméből, amikor bármit is számított volna például az emberélet. Szóval nem tudom pontosan megragadni, hogy mire gondolok, mit érzek ezzel kapcsolatban. Ezért teszem be ezt a képet Bulgakovról és Pelevinről.

Magáról a könyvről annyit szeretnék mindenképpen megemlíteni, hogy hasonlóan (és persze egészen másképp) váltogatja a síkokat, mint Bulgakov a Mester és Margaritában, illetve, hogy zseniális és elgondolkodtató az ötlet vagy megfigyelés(?), hogy az emberek felett egy Oranus (Szájsegg) nevű virtuális lény, közgazdasági-filozófiai összefüggés uralkodik, ami tulajdonképpen pénzt cirkulál át a nála egyébként egyesével egytől egyig intelligensebb emberekből álló „testén”, és ezek az emberek – legyenek bármekkora koponyák – nem húzhatják ki magukat primitív hatása alól.