Én vettem fel a srácot. Rögtön tudtam, hogy be fog válni, hogy tetszeni fog Imre bácsinak, sőt, a fiának fogja érezni.

Egy keddi napon jött először. Imre bácsi ünnepélyesen fogadta. Mélyen a szemébe nézett, erősen megszorította a kezét, és azt mondta, hogy kár lenne minden szóért, mert munka közben válik el, hogy ki milyen ember, ami így nem kerül napvilágra, az nem érdemes arra, hogy bárki is tudjon róla.

Nekiláttak hát a munkának. Imre bácsi gondosan megmutatott mindent, elmondta az ügyek történetét, a belőlük kiolvasható tanulságot, a fiú véleményét kérdezte, és reflektált rá. Egyetlen percre sem hagyta magára, vagy munka nélkül; mindig gondja volt rá, hogy az új kolléga el legyen látva feladatokkal, hogy tudjon min gondolkodni, hogy ne kelljen tétlenül maga elé bámulnia.

Meg kell adni, a fiú is kitett magáért. Feszült figyelemmel itta Imre bácsi szavait, belső igénye volt rá, hogy megfeleljen nem csak az öregnek, hanem minden elképzelhető objektív – vagy akár túlzó – mércének. Olvasott, kérdezett, javasolt, gondolkodott és cselekedett. Nem tért ki semmilyen feladat elől, nem kímélte magát.

Az első munkanap végén, mintha az csak valami délibáb lenne, átlendültek, és szinte önkívületi állapotban lebegtek bele az éjszakába, hogy csak a következő reggelen, amikor a többi kolléga újra dolgozni jött, vegyék észre, hogy elröppent huszonnégy pillangószárnyú óra.

Már majdnem dél volt, amikor a srác – először megérkezése óta – valami furcsa zagyvaságot kérdezett Imre bácsitól, majd a választ meg sem várva felállt, és elsétált a szemöldökét felvonó szaki mellett, hogy a nyomtatóból kivegyen egy papírt, amivel kapcsolatban – reményei szerint – különösen előremutató ötlete támadt.

Alig közelítette meg azonban a nyomtatót egy-két méterre, amikor megtorpant, megrázta a fejét, mint aki zavarba ejtő álomból ocsúdott épp, bizonytalanul megfordult, és kezével a látómezeje széle felé csúszó világ után próbált kapni, de el már nem érhette. Ijedten meredt Imre bácsira, riadt tekintetével magyarázatot kért, de megvárni már nem tudta. Szeme világát feketeség vonta be bársony lepellel, tagjai elernyedtek. Elájult.

– Remek srác – fordult felém Imre bácsi, és egy kövér könnycseppet kent el a szeme sarkában – remek srác… – ismételte meg újra elfogódottan, és a konyha felé indult, hogy megigyon végre egy jó erős feketét.