A beosztott tétován előrébb lépett, és egy tízoldalas szöveget tett le az asztalra. Az igazgató a papírokra meredt, majd a beosztottra nézett. Mély levegőt vett, és a kezébe fogta az anyagot, belelapozott, de csak úgy nagyjából. – Ejj! – fújta ki ingerülten a levegőt, és az asztalra csapta a vékonyka paksamétát. Érezte, ahogy elönti a düh, keze ökölbe szorult az asztal alatt, és amíg behunyt szemmel tízig számolt, felidéződött benne az a négy évvel korábbi, rettenetes csütörtök reggel.
Egy átmulatott éjszaka után kis késéssel ért be a munkahelyére, ahol – mielőtt szokásos reggeli rutinjába kezdett volna – először is egy bögre kávét töltött magának. Bekapcsolta a számítógépet, oda se nézve begépelte a jelszavát, szürcsölgetett a kávéból, aztán sorra kattintotta az alkalmazások ikonjait, amiket minden nap használnia kellett.
Ezután kicsit megpihent, majd a levelezőre kattintott. Szerencsére csak két új üzenet várta. Rákattintott az elsőre, az ki is nyílott, de valami nem stimmelt vele. Hiába nézte, valahogy nem tudott mit kezdeni vele. Újabb kávét töltött magának, és a mosdóban megnedvesítette az arcát, aztán visszaült a géphez.
De akárhogy is meresztette a szemét, csak megmagyarázhatatlan rémületet érzett. Mintha valami megakadályozta volna, hogy a levél mélyére hatoljon, hogy egy levegőre elolvassa. Látta, hogy – a jelzés szerint – fontos, sürgős levélről van szó. Azt is látta, hogy az írás jól tagolt, itt-ott pontokba szedett, hogy vastaggal ki vannak emelve a fő pontok. De ez volt minden. Összeráncolta a homlokát, előredőlt, és úgy kezdte betűzni az első sort.
Rögtön az első szónál megakadt. Újra és újra megpróbálta, de nem ment. Ismerős volt minden, de egyúttal ismeretlen is. Mintha egy unásig ismert dolognak a másik oldalára került volna, vagy belülről nézné… Érthetetlen. Pedig élesen lát mindent – gondolta. És ekkor, ahogy ezt magában kimondta, egyszerre teljes súlyával nehezedett rá a megdöbbentő felismerés: azért nem tudja elolvasni a szöveget, mert nem tud olvasni. Úristen! Ez azért nem tűnt fel a jelszó begépelésénél, mert az csak egy automatizmus, nem kell hozzá tudni semmit! Megint a képernyőre meredt, és szemügyre vette a betűket. Felismerte, hogy valóban betűk. Olyanok, mint amilyeneket már milliárd szám látott, olvasott és írt. De nem tudta, hogy melyik melyik, nem tudta, hogy milyen hang tartozik hozzájuk, hogy hogy kell összeolvasni őket, hogy mit jelentenek külön-külön és együtt. Nem tudott olvasni többé!
Hideg veríték ütközött ki az arcán, szívét mintha belülről kitörni akaró robbanások ostromolták volna. Vigasztalhatatlan kétségbeesést érzett, és a tehetetlenség, a megfosztottság dühét. Felpattant, és vörösen, a homloka közepén egy pulzáló, girbegurba érrel ordítani kezdett. – Hányszor mondtam magának, hogy nekem ne regényeket hozzon ide?! Nem érti, hogy nekem erre nincs időm?! Hülye maga, hogy nem tudja egy beszédes ábrán bemutatni, hogy miről van szó?! Idióta!! Vagy túl sok az ideje?! Takarodjon innen, és fél órán belül legyen itt az a beszédes egy oldal, amit pár rövid mondatban, szóban összefoglal nekem! Ha nem megy, az azt jelenti, hogy maga képtelen megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől, tehát nincs helye közöttünk! Kifelé! És soha többet elő ne forduljon ilyesmi, mert akkor tönkreteszem magát, aljas gazember!! – ordította egyetlen levegővel, hogy a végére egészen elkékült, visszarogyott a székére, utolsó szavai pedig egészen állatias, szűkölő torokhangokká torzultak.
