Felhangosítanám a zenét úgy, hogy a mellkasomban érezzem az ütemet, hogy a gerincvelőmben áradjon az élmény, hogy a kinyújtott kezeimmel elérjem a plafon két sarkát. Erre egy szomszéd dörömbölne az ajtómon, mire én lehalkítanám a zenét, ajtót nyitnék, és megkérném, hogy ismételje meg, hogy is ütötte azt a ritmust az ajtó fáján. Ő megismételné. Akkor ezt hallgassa meg – mondanám neki, és betennék egy lüktető, hármasával visszatérő ritmust, mire ő biccentene, hogy igen-igen, de azt mondaná, hogy akkor inkább menjek vele, majd ő mutat nekem valamit. Vele mennék, hallgatnám, és elismerően biccentenék, hogy nem rossz, nem rossz, hagyja csak így, én meg visszamennék, én is nyitva hagynám az ajtómat, ő meg figyelné, hogy mit teszek alá az ő ütemének, aztán csak nevetnénk egymásra az ajtónkból, és amikor az egyik szomszéd sajátos ritmusban kezdene dörömbölni, már végképp látnánk, hogy ezt a napot ajándékba kaptuk.