Már évek óta, mióta István hazajött, havonta átmegyek hozzá a szomszéd tanyára. Feltöltekezni. Utána mindig bölcsebbnek érzem magam egy kicsivel. Pedig alig beszélünk, miközben segítek azokban a házkörüli munkákban, amiket egyedül nem tud megcsinálni.

Úgy érzem, hogy tartozom neki. Hogy egy kicsit helyettem is történt vele, ami történt. A szülei olyan korán meghaltak egy tűzben, hogy nem is emlékszik rájuk. A nagyapja nevelte. Az öreg soha nem szólt egy felesleges szót sem, így István megtanult mindenre figyelni, minden rezdülést észrevenni, minden neszt meghallani. Ismerte a nappal és az éjszaka minden zaját, a világosság és a sötétség minden lakójának a hangját. Ha a nagyapja mégis mondott neki valamit, annak mindig komoly súlya volt, azokat a szavakat egytől egyig megjegyezte. Így tanult meg mindent, amit a nagyapja tudott – és az nem volt kevés.

Amikor István már mindent tudott, az öreg délután rendet rakott maga körül, este megölelte az unokáját, reggelre pedig meghalt. Istvánnak ezek után magának kellett boldogulnia. Elment a városba dolgozni. Egy gyárba vették fel. Nagyapja soha egy rossz szót sem szólt a városról vagy a városiakról, de azt nem titkolta, hogy ő távol tartja magát mindkettőtől.

István megállta a helyét a futószalag mellett, hiszen sokkal többet is tudott annál, mint amit itt elvártak tőle, csak nem volt papírja róla. De nem panaszkodott, tette a dolgát, sose volt finnyás. De a zajt nagyon nehezen viselte. A szalag surrogását, a motor zúgását, a konzervek zakatolását, a munkások kiáltásait. Olyan volt az neki, mintha a gyertya lángjának táncát hegesztőpisztoly éles fénye törné ketté.

Munka után a villamos, az autóbusz, az autók zaja űzte a munkásszállásig, ahol a vékony falakon keresztül tört rá a többiek élete. Mindent hallott. Az emberek sokat beszéltek hozzá, de nem mondtak semmit, ha meg válaszolt, azt ők nem hallották meg. A nap végére egyszerre hallotta a szalagot, a konzerveket, a villamosokat, a röhögéseket a szomszédos szobákból, a fecsegést, mindent egyszerre, mindent egyre erősebben.

Az egyik nap, amikor már nagyon közel volt a műszak vége, a mindenfelől jövő zajok annyira felerősödtek István fülében, hogy már nem tudta elviselni őket. Be kellett hunynia a szemét, a fülére kellett tapasztania a tenyerét, de még az sem volt elég, hát összekuporodott, és ordított, ahogy csak a tüdejével bírta, amíg egészen el nem enyészett a hangja, amíg el nem kékült a szája, és sajgón levegő után nem kellett kapnia.

Mindenki őt nézte, ahogy felegyenesedett. Hangtalanul közeledtek hozzá, csak a szájuk mozgott. A futószalag némán siklott az olajos görgőkön, a konzervek puhán értek egymáshoz. Megszűnt minden hang.

István végre megnyugodott. Az orvos másnap megállapította, hogy megsüketült. Kártérítésre nem tartott igényt, egyszerűen leszázalékolták, ő pedig hazautazott a tanyára. Ott folytatta, ahol a nagyapja abbahagyta: foltozgatta a házat, megtermelte a magának valót. Egy hónap múlva, egy vasárnap reggelen (ami egyébként nem különbözött a hét többi napjától) madárcsicsergésre ébredt, és arra, hogy az én autóm gördülését hallja a szántóföld másik oldaláról, és arra, hogy újra mindent úgy hall, mint a nagyapja idejében.