Arra jutottam, hogy egyelőre nem fogom a tökéletességet hajhászni a daltanulásban, hanem ha megvan a dallam, a ritmus, és élvezni tudom a saját játékomat, akkor azt elfogadom határesetnek, és lépek tovább – persze azzal, hogy a már megtanult dalt újra és újra előveszem. Azaz minden nap. Ez két dalnál megy, mint a karikacsapás, harmincnál már gond lesz. De előbb érjünk oda.

A Dirty Deeds Done Dirt Cheap lett a második választottam. Azt mondják (és igazuk van), hogy itt az a nehéz, hogy rohadt gyorsan kell visszatérni az alapakkordra (E) a többiről, ami különösen a G-nél lehet fogós feladat. Hát én mióta megtaláltam a kétujjas G-t, azóta messze a kedvencem, fogom mindenhonnan mindenhová, úgyhogy ezzel abszolút semmi gondom nem volt.

Volt helyette a D-ről visszatéréssel. Erre a problémára emlékszem korábbról is. Akkor felhoztam annyira, hogy meg tudom csinálni, de ahogy dallamok után tapogatóztam, nem igazán került elő gyakori kombinációként az E-D reláció, úgyhogy eléggé elfelejtkeztem róla. Egy hete szívok vele.

Olyan tempóban kell váltani a kettő között, hogy a kudarcélmény az első napjaimat idézi. Az előírt tempót tartva esélyem sem volt: vagy ocsmányul mellényúltam, vagy lemaradtam. Úgyhogy megint lebontottam a problémát alkotóelemeire, és szépen elkezdtem gyakorolni ezt a konkrét váltást. Amúgy nagyon érdekes, hogy ez akár könnyű is lehetne, mert az egyik ujjat fel se kell emelni, csak csúsztatni kell, de kurvára nem könnyű mégsem, mert közben a nyak körbeöleléséhez szükséges csuklószögön is fordítani kell. (A gitárváltáson kívül főleg ennek tudom be, hogy most már nem az ujjvégeim jelzik a támadóidő lejártát, hanem az alkarizmaim. Egyik este még tikkeltek is). Persze elkezdett jobban menni, ráadásul úgy, hogy közvetlenül e részgyakorlás után már maga a riff is kicsit jobban ment, de másnapra azért jóval kevesebb maradt meg a haladásból. Ezért elkezdtem forszírozni a tempót, de egyszerűen az történik, hogy egy ponton túl már nem megy, és nem látom, hogy ez a pont érdemben kitolódna. Azért ma is fejlődtem. De hát hetek fognak elmenni egyetlen nyitóriffel?! Még csak nem is a dallal magával?! Bele se megyek, hogy ezeken az iszonyú szűk időhatárokon belül az eredeti előadók lubickolnak, mintha három hét szabadságuk lenne, és teszik-veszik a hangsúlyt, a kizengetést, satöbbi. Én, ha időre ott vagyok a húrokon, már a levegőbe öklözök.

De van nagyobb gond is. Megvettem a vállhevedert. Innen tudom, hogy a gitár, amit vásároltam – szerintem – konstrukciós hibás. Csúnyán nyaknehéz. Erről olvastam is, de ott a fórumozók azt mondták, hogy igen, de nem olyan vészes, őket a színpadon nem akadályozza semmiben. Hát engem akadályoz az, hogy ha elengedem a nyakat, akkor a térdemig hullik. Vannak erre megoldások, most érdektelen, hogy mik, de ez sajnos konstrukciós hiba. Megnéztem képeken az eredeti Gibson SG-t, és azon messzebb van a felfogó szem. Nyilván nem véletlenül. Aki az Epiphone-nál erre azt mondta, hogy szuper, piacra vele, azzal élete végéig három számmal kisebb alsógatyát hordatnék.

Egyébként egész héten beteg voltam, szombattól csütörtökiig minden rohadt nap egyre szarabbul. Levegővételnél éreztem és hallottam, ahogy a trutymó szörcsög a légcsövemben, de kilégzésnél, és köhögésnél semmi. Annyit ittam, amennyire fizikailag képes voltam. Ez délután háromig folyamatosan takonnyá transzformálódott, érdemben hugyozni csak ez után kezdtem el. Amikor elhatároztam, hogy oké, akkor lefekszem aludni, az amúgy permanens torokfájás egy speciálisan rohadék, egy ponton szúrós díszítőelemmel egészült ki. Ha meg úgy voltam vele, hogy akkor oké, így kár próbálkozni az alvással, elmúlt. Mindegy, aludni se így, se úgy nem tudtam. Így persze sportolni sem volt esélyem egész héten, ami már önmagában is frusztrálna, de így, a lakásban rohadva négyzetesen dühítő. Mindezt csak azért említem ebben a bejegyzésben, mert azt remélem, hogy meghatározó szerepe van abban, hogy nem jutottam semmire a gitárral.