Kettejük közül még ő bírta jobban magát, és ez így volt már vagy hat-hét éve. Vagy lehet, hogy több, mint tíz? Végül is mindegy. Az évek így a vége felé mind egyformák, csak talán egyre gyorsabban történik minden, de ez is mindegy, mert amúgy is régóta túl gyors minden, és egy ponton túl már nem számít, hogy pontosan mennyivel. Megfigyelőként venne részt az életben, de már azt se tudja, mit is kellene megfigyelni, csak saját, egyre szűkülő hétköznapi jelenére koncentrál.
Tíz óra van, a reggeli síkosságot felemésztette a nap egyre bágyadtabb fénye: itt az ideje elindulni. Nemrég még szégyellte a „konyhás néni cipőt”, de ez az egyetlen, amiben meg tudja tenni a rá váró bő egy kilométert. Udvarszinti lakásából kisétál a kapuszínbe, megáll a kapu előtt, és vár, amíg jön valaki, és kinyitja. Ő is meg tudná csinálni, de ha nem muszáj, nem kockáztat: megcsúszhat, erősödhet a vállfájása, meghúzhatja a hátát vagy a derekát. Szerencsére hatvankét lakás van a házban, pár percenként jön-megy valaki. Most sincs másként, egy fiatalember készül belépni, és ahogy meglátja a nénit, int, hogy jöjjön csak, és tartja az ajtót.
A néni kijut az utcára, és jobbra fordul. Mindig balra szokott fordulni. Balra van a cipész, a kisbolt, a zöldséges, az újságos, minden, az egész környék kis központja. Igazából egy bejáratott útvonala van csak, azon tesz meg valamelyes távolságot attól függően, hogy épp milyen nap van, hogy zsemlét vesz vagy újságot. Több mindent is el lehetne intézni egyszerre, de nehéz lenne, így meg legalább majdnem minden nap kimozdul, nem hagyja el magát.
Jobbra fordul, és kissé jobb kezében lévő botjára nehezedve, bal kezében a drapp műbőr táskája fénye vesztett fülét markolva iparkodik apró lépésekkel a sarok felé. A botot megszokta. Nem tud igazán ráterhelni: nem bírná se a csuklója, de a válla, megtartani se tudná magát, de valami homályos biztonságérzetet mégis ad, illetve legalább be lehet akasztani a lengőajtók résébe, oda lehet lendíteni a zárni készülő fotocella elé. A táskában csak a legszükségesebbek vannak. Igazolványok, a szívgyógyszer (a többit nem szedi), egy kitöltetlen karton cetli, hogy kit kellene értesíteni, ha történne vele valami, egy jó pár éves fél tábla étcsokoládé, ha hirtelen elszédülne, leesne a cukra, pár textilzsebkendő, egy fejkendő, toll, papír, és két váltószemüveg. Jelen esetben egy olvasó, és egy beltéri általános: az utcára valót viseli éppen. Orrnyergén és füle mögött a három szemüveg együttes lenyomatába mindhárom szemüveg úgy illeszkedik, mintha csak egy pillanatra tolták volna fel őket a ráncos homlokra.
A néni átmegy a zebrán. Ez egy szerencsés kereszteződés. A járdaszegély megsüllyedt, de nem túl ferde, azaz elég könnyű lelépni róla, és ugyanez a helyzet a másik oldalon, ráadásul a gyalogos lámpa sokáig zöld. Innentől tulajdonképpen egyetlen tömbnyi a távolság, de az egy kilométer hosszú. A járda folyamatosan nagyon enyhén lejt, jobbra többsávos, forgalmas út, balra a rég bezárt irodaház fakó tömbje feketére kormolódott, betört ablakok szomorú sorával, a kerítés és az épület között sorsára hagyott, a túlélésért mindenre képes csalános, ecetfás dzsungellel.
Innen kezd minden egyre nehezebbé válni. Párszáz métert haladva eljut addig a távolságig, amit egyébként oda-vissza szokott bejárni, és szíve, lábai, de még a botot szorongató keze is jelzi: „Hé! Többről nem volt szó”. Pedig több, mint a fele van hátra. Minden lépés egyre nehezebb, a lábszára lüktetve sajog, minden újabb méteren mintha ki akarna robbanni a konyhás néni cipőből, egyre sekélyebben tud lélegzetet venni, mintha tüdejét langyos víz töltené fel lassan.
Meg kell állnia. Nem is baj, szüksége lesz minden erejére. Ahogy kimerültsége kicsit csillapodik, újra lépegetni kezd, és elhatározza, hogy most már nem áll meg a zebráig. De a tömb vége felé hirtelen elbizonytalanodik. Egy felállványozott házat lát. Ez tavaly még nem volt itt. Úristen! Olyan furcsa az egész. Lehet, hogy eltévedtem? – riad meg egyszerre, de nem áll meg, olyan lendülettel megy tovább, mint akinek már mindegy, ha ezt a tévedést elköveti, maradék ereje már úgysem juttatja célba. Agya lázasan kutat valami biztonságot adó részlet után, és ekkor észreveszi a saroképület kapuja felett trónoló tógás szobrot. A volt könyvtár az! Ezek szerint mégis jó helyen jár. Hogy bizonytalanodhatott így el? Fogalma sem volt, merre járhat, holott alig távolodott el otthonról, és több, mint öt évtizede ugyanott lakik.
A második zebra egészen más, mint az első volt. Kétszer két sávos út, középen villamossal, és a zöld lehetetlenül rövid. Szívdobogást kap, ahogy a közelébe ér. Épp piros a láma, legalább van egy kis ideje pihenni. Ahogy megáll, észreveszi, hogy az iménti ijedtség vonta el a figyelmét sajgó lábáról, és az most megkettőzött erőszakossággal tolakszik figyelme középpontjába, és az éles lüktetés egyre intenzívebbé válik. Markolja a botot, és próbálja elhessegetni a rátörő szédülést. A szemét nem csukhatja be, akkor biztos kifordulna a sarkából a világ. Igyekszik lassan, mélyeket lélegezni, legyőzni a reflexszerű késztetést, hogy kapkodni kezdje a levegőt. Megfordul a fejében, hogy be kellene kapni egy kocka csokoládét, de inkább keres egy fix pontot, egy villanyoszlopot, és azt nézi meredten, míg a gyengeség és a szédülés nem csillapodik. Jó lesz az a pár falat majd egyszer máskor, amikor végképp szükség lesz rá.
A gyalogoslámpa zöldre vált. A néni elindulna, de a lába nem engedelmeskedik. Egyszerűen nem mozdul. Ez harmadszor fordul elő az utóbbi pár hétben. A háziorvosnak nem említette. Szégyellnivaló az egész. És érthetetlen. Mintha egyszer csak valami titkos kulccsal nyíló procedúrává válna valami, ami korábban mindig magától ment. Ösztönösen felszegi a fejét, tekintetét az út másik oldalára szegezi, és sikerül elindulnia, de közben eszébe jut, hogy értékes időt vesztett, így már nem fog a zöld lámpa oltalma alatt átérni a túlsó oldalra. Anélkül, hogy megállna (nehogy megint gond legyen az elindulással), kis kört ír le, és visszalépeget a járdára.
Újra hosszú várakozás következik, amíg a villamos elmegy, majd az autók is először balra nagy ívben, majd szembe át. Zöld! De megint nem mozdul a láb, sírni lenne kedve, de erőt vesz magán, megint a másik oldalra veti a tekintetét, és számolni kezd: egy, kettő, botjával meglegyinti a saját lábát, és háromra sikerül elindulnia. Minden lépés, mintha parázsba csapódna, de nem lehet megállni, lassítani sem lehet, át kell érni. A síneken nem jön ki a lépés, a konyhás néni cipő orra a sín vájatába jutna, így – mivel meg nem állhat – elaprózza a lépést.
Már túl van félúton, amikor a zöld villogni kezd. A szemből jobbra kisívben fordulók egy kicsit messzebbről indulnak, és jól láthatják őt, illetve a sínek felé van helyük bőven hátulról kikerülni. Szinte felnevet örömében, hogy az átkelés a jelek szerint ha még éppen nem is sikerült, de sikerülni fog: a nehezén túl van. Csak most érzi, hogy állkapcsa egészen idáig egy merő görcs volt.
Átér, és már nem áll meg, bármilyen csábító is a gondolat, hanem akaratát és erejét megfeszítve megy tovább, egészen el a sarkon túl a második házig. Ott megáll. A kapunak támasztja a botját, előveszi a táskából a beltéri általános szemüveget, és annak tokjába csúsztatja a kintit. Felveszi a beltérit, és kissé hunyorítva nézi a kapucsengőt. Göcsörtös ujját végighúzza a névsoron, és megáll az övével megegyező vezetéknévnél. Megnyomja a gombot. Szinte rögtön beleszól egy reszketeg, de bizakodással teli hang. Már ott ülhetett a kaputelefon mellett egy ideje az előszobában. – Igen? – Én vagyok az! – feleli a néni – Boldog születésnapot! Tompa reccsenés szól a kaputelefon hangszórójából, majd sípolás. A néni megmarkolja a botját, és bemegy a kapun.
