Most is megállt a déligyümölcsök előtt. A banánfürtöket nézte lopva, de közben úgy tett, mintha az emlékei mélyéről kellene előhalásznia valami hirtelen jött receptötletet, a bevásárló lista egy elhomályosult elemét.

Ami azt illeti, tényleg az emlékei között bolyongott. Eszébe jutott a gyerekkora. Amikor egyes osztálytársai banánt hoztak tízóraira. Ez csak azokkal fordult elő, akiknek Németországban, vagy más, hasonlóan szerencsés helyen éltek rokonai. Ő nem tartozott közéjük.

Pontosan emlékszik, hogy egyetlen egyszer kínálta meg egy fiú banánnal, de ő visszautasította. Annyira vágyott rá, hogy azt szegénységen hízott büszkesége nem hagyhatta szó nélkül. Szinte színpadiasan tartotta maga elé védekező kezeit, még az undor hulláma is végigfutott az arcán, hogy isten ments, a látványától is rosszul van, egyszer majdnem halálra ette magát, pedig nem is ízlett neki, úgyhogy meghagyja inkább a majmoknak.

A trükk várakozáson felül bevált: mindenki elképedt, és onnantól kezdve a fiút, akinek derogál akár csak hozzáérni is a banánhoz, arisztokratáknak kijáró tisztelettel övezték. Akárhogy is vágyott rá, akárhogy is megbánta, amit mondott, soha többet, senki nem kínálta meg az egzotikus gyümölccsel.

Évek, iskolák repültek el, aztán a gyerekkor és a fiatalság is. És még mindig nem kóstolta meg a banánt. Haragudott rá. Sárga irigységét látta gúnyosan visszamosolyogni, akárhányszor meglátott egyet. De most elhatározta magát. Leszakította a legnagyobbat. A szíve majd’ kitört az inge gombjai között, de ő nemtörődömséget színlelt (amit a kofa elmulasztott észrevenni), és vastag borravalót hagyott a pulton.

Ahogy hazaért, és becsukta maga mögött az ajtót, mohón tépte le a sárga héjat, olyan természetes mozdulattal, ahogy azt már ezerszer és ezerszer elképzelte. A kis feketés véget óvatosan leharapta, és azonnal a szemétbe köpte, hogy meg se érezze az ízét, hogy minden ízlelőbimbó az igazi banán fogadására ügyelhessen.

Nagyot harapott bele. Forgatni kezdte a szájában. Az állagát furcsán puhának, aztán kenődőnek érezte, az ízét pedig szinte mesterségesen édesnek. Lenyelte. Gépiesen harapott újra. A második falattal érzései annyival egészültek ki, hogy mintha valami titkos módon a gyümölcsbe rejtett levegőt talált volna az összetevők között, a középen beül végigfutó nedves gyümölcsgerinc pedig egyre gyanúsabbnak, egyre idegenszerűbbnek tűnt.

Még kétszer harapott. Az élmény egyre fakóbb volt, a végén már csak az ismert gyümölcsöktől eltérő állagot, és azt a tompa, aromás, behízelgő édességet érezte. Nem áltatta magát. Csalódott. Nem ízlett neki a banán. Az ilyesmi inkább gyerekeknek való.