Egy, a szokásosnál valamivel bosszantóbb nap délutáni csúcsában a pirosnál állva – utassal a hátsó ülésen – egyszer csak szorító érzés bontakozott ki a mellkasom közepéből indulva. Mintha körbefogták volna szívemet, és elkezdték volna összenyomni. Ösztönösen mély levegőt vettem, hogy ellensúlyozzam az érzést, de valahogy nem volt az igazi, csak felébe-harmadába sikerült teleszívnom a tüdőmet. Amíg így tettem, kicsit múlt a rossz érzés, de ahogy kifújtam, újra jött a szorítás, megfejelve valami, a torok felé kúszó érzéssel valahol a kellemetlen és a fájdalmas határán. Kihúztam magam, amennyire az ülésben tudtam, elindultam a zöld lámpánál, sávváltás közben folytattam a légzőgyakorlatot, de a tünetek nem enyhültek, ehelyett egy kis hőhullám, és enyhe, szinte csak páraszerű verejtékezés csatlakozott a homlokomon a kánonhoz.

Passzív memóriámból megpróbáltam felhozni bármi bejegyzést ezzel kapcsolatban, és homályosan olyasmik jöttek fel, amik az infarktus tünetei közé voltak felírva. Viszont ennyi idősen ez gyakorlatilag lehetetlen – gondoltam – mire újabb memória morzsa szivárgott fel: előfordul azért, ha ritkán is. Akárhogy is, nem úgy néz ki, mint ha meg készülnék halni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a műszakot lenyomom azért. Az egész kellemetlenség eltartott vagy tizenöt percig. A nap végére nagyjából el is felejtkeztem az egészről.

Aztán egy héten belül az egész újra lejátszódott ugyanígy. Ennek a műszaknak a végén már rákerestem az infarktus tüneteire, és ott pont ilyesmiket találtam, és a gyorstalpalót olvasgatva sorban ugrottak be az egyes elemek, hogy megy az elég fiatalon is, nem tűnik feltétlenül olyan drámainak, sokan észre se veszik, ha makk egészséges valaki (amihez mostanában eléggé közel vagyok), az se véd feltétlenül, satöbbi. Azaz volt miből magamra ismerni.

Egy kis tépelődés után úgy döntöttem, hogy egyszerűbb elmenni az orvoshoz, mint nem törődni vele, aztán beleszaladni valami reménytelenebb helyzetbe, és utólag bánni a dolgot. Felhívtam hát a háziorvost, pontosabban a rendelőt. Itt ez újabban úgy működik, hogy a recepciósnak elmondom, hogy be szeretnék nézni, mert ez és ez a panaszom, ők meg azt mondják, hogy hohó, majd az orvos eldönti, hogy mi a helyzet, úgyhogy majd később felhív, neki mondjam el, hogy mi van, és ha ő úgy gondolja, kapok időpontot.

Pár óra múlva hívott az orvos. Elmondtam neki a tüneteimet, hogy mit és milyen körülmények között éreztem. Mondta, hogy ok, be tudok-e menni mondjuk most. Persze – mondtam, és bementem.

Itt az orvosok kicsit másként néznek ki, mint otthon. Se köpeny nincs rajtuk, sztetoszkóp se lóg a nyakukból, és mintha latinul se tudnának: a legcélratörőbb egyszerű angolsággal beszélnek az emberhez.

Ez a fickó is ingben és nyakkendőben volt. Elmondtam neki újra, hogy mit tapasztaltam, miközben ő hümmögött, nekem meg ki-be kellett lélegeznem, hogy ő addig hallgassa a tüdőmet, szívemet, kopogtasson a hátamon, miegymás. Persze vérnyomást is mért. Mindeközben heroikus küzdelmet folytatott az informatikai rendszerrel, amivel nem találták a közös hangot.

Feltette a szokásos kérdést, hogy szedek-e valamilyen gyógyszert, mire én megadtam a szokásos választ, hogy igen, magas vérnyomás ellen szedek gyógyszert, napi ennyi és ennyi milligrammot. Miért nem látom ezt a rendszerben? – kérdezte egy kicsit furcsa hangsúllyal. Azt talán maga tudja megmondani (You tell me) – válaszoltam – Eddig tán háromszor jártam itt, ez a kérdés mindig elhangzott, és én mindig ugyanezt válaszoltam.

Ezek után azt kezdte feszegetni, hogy miért ezt a gyógyszert szedem, kitől szereztem. Mondtam, hogy még otthon táraztam be egy fészernyit (shedload), hogy elég legyen sokáig, ne kelljen ezzel foglalkoznom. Ezen a ponton az orvos egy kicsit úgy viselkedett, mint egy bevándorlási inspektor, és elmondta, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, amit én egy kicsit türelmetlenül hallgattam, mint az ennél fontosabb tárgyhoz nem szorosan tartozó részletkérdést, majd egy nem túl flegma vállrándítással kombinált bólintással jeleztem, hogy majd akkor ezt később vagy elintézem vagy nem, hiszen nem a ’80-as évek Romániájában vagyunk.

A konkrét ügyemre visszatérve nagy nyugalommal azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez kizárt, hogy infarktus legyen, a tünetek nem is hasonlítanak arra. Namost ebben az országban már voltam okosabb autószerelőnél és lakásfelújítónál is úgy, hogy egyáltalán nem értek egyikhez sem. Az, hogy esetleg most ugyanez történik orvossal, nem is annyira nyugtalanítani, mint inkább dühíteni kezdett. (Százával lehet olyan tragikus történeteket olvasni az itteni egészségügyről, hogy nyugodt orvosok mosolygósan hazaküldenek valakit pihenni, meg zöld teát inni, majd az illető nem éri meg az esti híreket, hanem bekerül a másnapiakba).

Azért abban maradtunk, hogy csinálunk egy EKG-t, amire pár nap múlva fog sor kerülni, viszont láthatóan nagyobb lelkesedéssel fordult a vérnyomásos probléma felé, és azt mondta, hogy a gyógyszer, amit szedek elavult, ma már sokkal jobbak vannak. Ezt készséggel elhittem: e történet idején még tán épp nem voltam negyven, a magas vérnyomásra meg kábé huszonnégy éves koromban kezdtem el szedni a gyógyszert (és amikor azt felfüggesztettem a sorozással kapcsolatos terveim megvalósítása keretében, a vérnyomásom az elvárásomnak és terveimnek megfelelően fel is ugrott százhatvanra).

Azt mondta a doki, hogy egyelőre ezzel álljak le, aztán lássuk meg, mi lesz. Ha felmegy, akkor majd felír valamit, ha az sem használ, akkor van egy második bogyó, amit az első mellé kell szedni pontosan ilyen esetekben, de minderre rá lehet dobni valami harmadikat is. Engem annak idején eléggé lelombozott már az is, hogy egyáltalán onnantól kezdve már mindig gyógyszert kell szednem, de ez a potenciálisan három tabletta, ez már nevetséges – gondoltam, és nagyjából el is döntöttem, hogy ezzel az egésszel nem fogok foglalkozni.

Viszont a mostani gyógyszerem szedését azért a megbeszéltek szerint abbahagytam. Az első napokban többször éreztem, ahogy dobog a szívem, illetve úgy kipirultam csak egy ültő helyemben, mintha erőlködtem volna, de ezektől eltekintve semmi egyéb kellemetlenségem nem volt. Pár nap múlva visszamentem megcsináltatni az EKG-t tudva, hogy a gyógyszer elhagyása meg fog mutatkozni a szintén ekkorra ütemezett vérnyomás mérésemkor – de nem lett igazam. A tankönyvi 120/80-at mértük.

Amikor harmadszor mentem be, ezúttal az EKG leletet megmutatni az orvosnak (Az EKG-n egyértelműen látszik, ha valakinek infarktusa volt az elmúlt – azt hiszem – egy-két évben), az derült ki, hogy nem volt infarktusom, hanem inkább minden a legnagyobb rendben van, a vérnyomásommal pedig pont ugyanez a helyzet.

Az orvos azt javasolta, hogy időnként ugorjak be az előcsarnokba, ahol van egy telepített vérnyomásmérő, és ellenőrizzem, hogy továbbra is minden rendben van-e, illetve persze, ha bármi gondom van, csak jöjjek vissza. Az ilyen bejárkáló rutinokon majd inkább nyolcvan fölött szeretnék először elgondolkodni, úgyhogy inkább rendeltem egy vérnyomásmérőt, amit egyre ritkábban használok, mert mindig tökéletes a vérnyomásom. Ha lenne szemüvegem, ezzel a lendülettel azt is eldobnám.