A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Olimpia

2012. szeptember 26. - suhodminyák

Az Olimpia eleje felé többször is bele tudtam pillantani a BBC közvetítésébe, meg a stúdióbeszélgetésekbe. Azt hiszem, láttam pár angol sajátosságot.

A műsorvezetők úgy beszéltek a hazai sportolókról, mintha már az is el nem várható siker lenne, hogy kijutottak az Olimpiára, és innen minden apróság, ami összejön nekik, már csak hab a tortán.

Különösen éles volt a kontraszt az amerikai sportolókhoz képest, akiket elég gyakran istenítettek, és olyan rajongó megnyilvánulásokkal éltek az irányukban, hogy számtalanszor belepirultam.

Aztán amikor magukat az angol sportolókat kérdezték akár egy-egy arany után, azok ugyanúgy tettek, mintha el se hinnék, ami velük történt, és igazából nem is a győzelemre készültek volna, de hát mégis megesett valahogy. A férfiak úgy nyilatkoztak, mintha a lelkiismeretüknek tartoztak volna azzal, hogy mindent beleadnak, de a győzelemre törést, mások legyőzését legszívesebben kihagyták volna, mert az egészet valami kínosság lengi körül.

A nők meg olyan benyomást keltettek, mint azok a tini lányok a tornaórán, akik nekifutnak, térdből kompenzálják a dobbantó rugalmasságát, csillapítatlanul csapódnak a szekrénybe, majd fájdalmukat zavarukban titkolva elsomfordálnak a bordásfal felé.

Komolyan mondom, hogy – különösen az amerikaiak istenítése fényében – beteges méreteket öltött az álszerénység. Kate Foxtól tudom, hogy ennek így kell lennie. A szerénység, a saját eredmények bagatellizálása itt elvárás. Aki nem ilyen, azt kicsit lesajnálják, úgy néznek rá, mint a lila öltönyt viselő első generációs gazdagra.

Ha viszont ezt komolyan gondolják, akkor hűvös távolságtartással kellene kezelniük például Usain Boltot, aki meglehetősen szerénytelenül nyilatkozott, amikor csak kérdezték. De nem így kezelték, hanem feltétlen rajongással. Más országok sportolói lehetnek olyanok, amilyenek az élsportolók szükségképpen kell, hogy legyenek.

Az angol élsportolókat is pont ugyanaz motiválja, mint a többieket, csak nekik ezt nem szabad kimutatni, mert az parasztság. Ez az elfojtás – legalábbis a műsorvezetőknél – aztán a más országbeliek ajnározásába torkollik, a sportolók meg – gondolom – zárt ajtók mögött ordítják a párnájukba az ezüstérmes riválist maguk elé képzelve, hogy „agyonvertelek, a kurva anyád, a szarom is nagyobb nálad!”, majd lélegzetvisszafojtva várnak pár másodpercet, hogy nem lett-e nagyobb baj az őszinteségből.

Persze az álszerénység – főleg öniróniával fűszerezve – számomra alapvetően szimpatikus dolog. Azt is olvastam például Kate Fox könyvében, hogy az itt kimagaslóan sikeres reklámokra más országokban biztos bukás várna, ugyanis a bolygó többi országának nézői nem szívesen azonosulnak egy olyan főhőssel, mint például ez.


A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr975032766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása