Jó volt látni, ahogy ezek a hatéves forma gyerekek boltost játszanak az anyukájuktól kapott kis zöldség-gyümölcs kollekcióval. Az eladót és a vásárlót megformáló kisfiú is nagyon komolyan vette a szerepét, és igyekezett minden részletében tökéletes alakítást nyújtani.

– Ebből a szép eperből legyen szíves egy kilót – mondta az egyik.

– Kérem, már adom is, de válogathat maga is, amelyiket csak tetszik… Nézze csak, ez talán pirosabb.

– Ó, nagyon kedves. De… ugye ez már szabadföldi?

– Természetesen, kérem.

A vevő igazi kis tudatos vásárlónak tűnt. Ahogy a termesztés körülményeire kérdezett rá, még az ujjacskáját is fontoskodva feltartotta jelezve, hogy ez számára kiemelten fontos kérdés. A kis eladó pedig olyan volt, amilyennek egy olasz kisváros piacának legkedvesebb, ötven körüli kofáját képzelem, akihez törzsvendégek százai járnak vissza nap mint nap.

A vevő maga is választott pár epret, az eladó pedig mosolyogva tette hozzá a hasonlóan szépeket.

– Szabad még valamit adnom? A körténk mézédes. Portugáliából hozattam.

– Köszönöm, mást egyelőre nem kérek. Talán majd holnap beugrom.

A pult mögött álló kisfiú erre mosolyogva biccentett egyet, mintha azt mondta volna, hogy értem, ahogy a kedves vevő óhajtja. Aztán a játékmérlegre tette az epret, de a kis dobozka mögött ottfelejtette az ujját, és észrevétlenül ránehezedett a mérleg serpenyőjére. A mutató alig hallható surrogással lendült az osztás végéig.

– Pont egy kiló! – mondta visszafogottan sugárzó örömmel – Aztán hazaérjen vele, nehogy kevesebb legyen, mire az asszonyka kezébe kerül! – tette hozzá kedélyesen, és egy kacsintással fűszerezve, kópésan megveregette a vevő vállát. – Ezer forintot kérek.