Elolvastam az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvet. A szerző (Nigel Barley) egy kameruni törzsnél, a doajóknál szerzett tapasztalatairól ír nem annyira antropológiai igénnyel (nyilván úgy is írt a témáról), hanem a kíváncsi átlagember érdeklődésére számot tartó módon.

Tetszett a könyvben, hogy mind – a talán elsősorban régen szokásos – felsőbbrendűségi allűröktől, mind a vizsgált törzs kritika nélküli bálványozásától mentes. Egyszerűen (de humorral) bemutatja, hogy milyenek a doajók, miben különböznek tőlünk, hogyan gondolkodnak másképp, mint mi.

A legelgondolkodtatóbb rész az volt számomra, amikor kiderült, a doajók hogyan viszonyulnak saját környezetükhöz. A mi fejünkben olyan kép él a természeti népekről, hogy környezetük minden apró részletét kimerítően ismerik, tudják, melyik növény milyen nyavalyára jó, melyik állat milyen nyomot hagy, ha vemhes, ha sérült, ha hím, vagy ha nőstény.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezeknek az embereknek nincs külön szavuk például az oroszlánra, a leopárdra és az ocelotra. Csak leopárd szavuk van, minden mást ebből képeznek. Az oroszlán (hogy hím vagy nőstény, az már tökmindegy) idősebb nőstény leopárd. Az ocelot gyermek leopárd. Hasonlóképpen vannak a nyomolvasással: a szerző megfigyelése szerint csúcsteljesítményük az, hogy a kutya nyomát meg tudják különböztetni a motorkerékpárétól.

Cselekedeteiket elsősorban hitviláguk határozza meg, alapvetésük az, hogy ha az ősök csináltak vagy mondtak valamit, az – akár észérvek ellenében is – szükségképpen megállja a helyét. Éjszaka például nem teszik ki a lábukat a faluból a sok veszély miatt. Nem azért, mert valakivel valaha baj történt, hanem mert az ősök mondták. Az antropológus így csak a rendszeres éjszakai sétái során lehetett egyedül. Soha nem esett baja.

Mindent összevetve ennek a törzsnek be van vésve, hogy véletlenül se fedezzenek fel semmit, ki ne próbáljanak valami újat, el ne gondolkozzanak valamin, hogy lehetne-e másként is. És ez olyan dolog, ami – ezek szerint – generációk tucatjain keresztül újra és újra átadódik, és alapvetően meghatározza, hogy egy nép mire viszi, hogy hogyan lesz képes reagálni az őt érő kihívásokra.