Még nem voltam több tizenkettőnél, amikor a magyartanárunk mesélte, hogy Svédországban nem szinkronizálják a filmeket a TV-ben, hanem az eredeti nyelven és felirattal mennek. Ó, szegény svédek – gondoltam.

Általánosságban egyértelműen az eldönthetetlen kérdések közé tartozik, hogy az állam hagyja-e békén az embert, a gazdaság meg szolgálja ki a fogyasztó igényeit, vagy a mindenkori hatalom ennél feszesebb határokat húzzon, és korlátozzon bizonyos, amúgy érthető vágyakat.

Míg vezérelvként azzal értek egyet, hogy bízzuk az emberekre, mihez kezdenek, pár dologban pont az ellenkezőjét tartom életbevágóan szükségesnek.

Ma Budapesten egyetlen mozi van (noha a ’90-es években már volt sokkal jobb is a helyzet), ahol a kommersz filmeket eredeti nyelvükön, felirattal lehet megnézni. Az összes többinél azt üzenik az öntudatos fogyasztónak, hogy dehogyis kell betűkkel bíbelődni, meg csodálkozni, hogy ezek a köcsög angolok milyen bugrisan ugatják már az angolt, meg milyen furcsák a hangsúlyaik, meg hogyhogy bizonyos kifejezéseik valami egészen meglepően más gondolkodásmódról árulkodnak, mint a mieink. Nem, dehogyis kell fáradni. Meg lehet nézni magyarul, olvasni, de főleg angolul tudni sem kell. Itt bezzeg megvan az ügyfélközpontúság, kinyalják a nagybetűs ügyfél seggét, nem úgy, mint a lusta svédeknél.

Azt gondolom, hogy az idegen nyelvek magabiztos ismeretét úgy kell kikényszeríteni az emberekből, mint a szamárköhögés elleni oltást. (Ennek elsősorban nyilván az iskolában lenne a helye). Nincs elmászkálás, meg boci szemek, hanem paff, be a tűt. Vállrándítást sem ér a szememben az az érv, hogy de akkor nem mennek el moziba az emberek, és ennyi meg ennyi milliárd forint bevétel esik ki. Igen. Az első nem érdekel hány évben ez lesz az ára annak, hogy a következő évtizedekben esélyünk legyen tényezőnek lenni Európában, vagy legalább valami homályos, önálló rálátást szerezni arra, hogy mi történik a világban.