Nagyapám rengeteget foglalkozott velem. Tőle tudok mindent, nem az iskolából. Azt mondta, a valóságról ne sokat gondolkozzak, hanem menjek oda, szagoljam meg, bámuljak bele, fogdossam össze.

Bármerre jártunk, mindig csak tanított. Egyszer például hazafelé bementünk a henteshez. Megálltunk az ajtóban. Nagyapámnak természetéből fakadó tekintélye volt. Szálfa egyenesen megállt, és anélkül, hogy akár csak köhintett volna, elhallgatott mindenki. Ő ráérősen végigmérte egytől egyig a vásárlókat, majd nyugodt, mély hangon megszólalt. – Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam az unokámat. Rendkívüli ember. Fognak még hallani róla, nagy jövő előtt áll. – mondta olyan határozottan, hogy engem a kellemetlen helyzet fölött érzett szégyen és a nagyapám iránt táplált rajongó szeretet hevessége majdnem ledöntött a lábamról.

Aztán rám nézett. Szeretettel a szemében, büszkén. Egészen felém fordult, és kissé lehajolva, de olyan nyílt tisztelettel, mintha egy vele egyenrangú felnőtthöz szólna, azt monda: – Te pedig engedd meg, hogy bemutassam neked ezeket a szerencsétlen idiótákat, akik alacsonyrendű késztetéseiknek engedve idejöttek kétszeres áron vásárolni csak azért, mert ennek az üzletnek kétszer akkora a reklámtáblája, mint Vili bátyádé szemben, ahol viszont – ahogy arról mindjárt meg is győződünk – valóban friss húst árulnak.

A vásárlókkal nem is törődve végig csak rám nézett, és most bólintott egyet. Ebben a bólintásban benne volt, hogy látja, hogy megértettem, amit mondott, és benne volt az is, hogy ha nincs több kérdésem (mert kérdeznem bármikor szabadott), akkor ezzel a leckével meg is volnánk. Én is bólintottam, azzal kimentünk, át Vili bácsihoz, aki, ahogy meglátott minket, már vette is elő a sonkát, amit nekünk tett félre, nagyapám pedig pont kétszer annyit fizetett érte, mint amennyit Vili bácsi kért.