Tizenkét éves koromig kötelességtudó és felelősségteljes voltam. Ahogy feladták a leckét, megcsináltam, és a következő óra előtti napon fejemet csóválva sajnáltam le azokat, akik csak aznap délután csaptak a homlokukra, és kezdtek el kapkodni, hogy holnap környezetismeret.

Persze nem hallgathatom el, hogy ez az egész roppant fáradsággal járt. A kemény napok így még keményebbek voltak, és különben is mindig volt lecke. Nem volt megállás, csinálnom kellett a dolgomat, ahogy a cápának úsznia kell az oxigénért. Ha pedig mégis ráértem, a többieknek volt dolguk.

Aztán egy tavaszi délutánon, amikor matematikából, magyarból, történelemből és oroszból is volt házi feladat, kavicsot dobtak az ablakomra, hogy menjek pingpongozni. Valami történt, valami megváltozott bennem, mert hirtelen elhittem, hogy én, hogy én is lemehetek pingpongozni. Másnap se matematika, se magyar, se történelem, se orosz nem volt. Majd megcsinálom a leckét később – gondoltam. Tulajdonképpen… szabad voltam!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam le, még a meccseket is mind megnyertem, életem legszebb napja volt. Másnap megismételtük az egészet. Ekkor tudtam meg, hogy a többiek így élnek. Szabadon. A mának.

De csütörtökön minden elromlott. Egy csomó óránk volt másnap, és nem volt kész a leckém. Meg kellett csinálnom, de valahogy olyan embertelen erőfeszítésembe került, mintha mellkasig vízben kellett volna futnom. Hogy az aznapiakra akár csak rá is nézzek, az kivihetetlennek tűnt. Elvesztettem a lendületemet, a kezdeményezés kicsúszott a kezemből, és röhögve előreszaladt, a másnap nyirkos lehelete egy szempillantás alatt utolért, és a nyakam köré kúszott.

Innentől kezdve azt a boldog délutánt kerestem egész életemben olyan mohón, olyan csodavárón, hogy nem mertem soha belevágni a már ismert, de még nem fenyegetően közeli feladatokba, nehogy elszalasszam a pillanatot, amin besurranva az önfeledt órák illatos mezejére juthatok. De a pillanat nem akart eljönni, vagy talán elvesztettem kérészéletű képességemet, hogy felismerjem.

A nyirkos leheletű holnap állandó társamul szegődött, mindig ott éreztem magamon, mintha a bűzös lehelet kibocsátója a hátamon utazna, csontos karját összefonná a mellkasomon, és mindig egyre összébb szorítaná, amint kásásan zihálva kifújom a levegőt, de én csak vártam a délutánt, és rettegtem a másnaptól, fejemet épp egy lélegzetnyivel tartottam a rám magasodó feladatok tengerének színe fölött.

Húsz év telt el így. Aztán egy este, megint csak tavasszal, erőt vettem magamon, és miután mindent megcsináltam, amit másnapra kellett, összeszorítottam a fogam, és nem feküdtem le aludni, hanem elintéztem mindent, amiről csak tudomásom volt, és amit csak lehetséges volt. Húsz év után újra teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, a vézna karok lepattantak a mellkasomról, enyhe szellő cirógatta meg az arcom, és fújta el a párás leheletet, nálam volt újra a labda, nálam a kezdeményezés!

Most mindig van mit tennem, mindig felkészült vagyok, nem állok meg, csinálom a dolgom, ahogy a cápa úszik az oxigénért, de azért figyelek, hogy el ne vétsem a pillanatot, ami annak a boldog délutánnak a mezejére vinne megint, amit ha meglelnék, rohannék a kellős közepébe, és ha meghempergőztem benne, utána még mindig ráérnék megcsinálni a dolgomat.