Két kortalan – de talán késő harmincas –, lepusztult alkoholista ment előttem. Hol meglódultak, hol leragadt a lábuk, egymás koszos kabátujjába kapaszkodva törtek az ég alja felé – legyen az előrefelé vagy ívesen oldalra sodródva.

Már egy ideje mögöttük jöttem, de még csak boldogan egyetérteni, takonybuborékot fújva együtt röhögni hallottam őket. Vidámságukat maguk sem tudták megmagyarázni. Persze éppen ez volt a cél.

Aztán az egyikük – a másikat is magával rántva – elesett. Tompán puffantak a hideg aszfalton. Lassan, körbe-körbe támolyogva feltápászkodtak, és széles mosollyal, egy újszülött csodálkozásával habzsolták be a magas házak közé ékelt, nagyobbacska térre futó utca képét. Egymásra néztek, és hirtelen megértették, hogy miért olyan boldogok. Szabadon mehetnek bármerre, senki nem állítja meg, nem téríti el őket, senki nem dobol az ujjával, hogy hol vannak már.

– Uram, mit gondol, hova menjünk? – kérdezte orrát arisztokratikusan felhúzva az egyik, olyan hangsúllyal, mintha bármilyen egzotikus uticélt is választhatnának, nem csak irányt. Aztán megint kitört belőlük a szakadó slájmos, sípoló röhögés. Így értek ki az utca végére, ahol a kérdezett így szólt: – Menjünk oda! – mutatott egyenesen előre, egy századfordulós épületre, de aztán hirtelen elhallgatott, és társával együtt meredt a nagy fakapu feletti táblára: iskola.

Pár pillanatig némák maradtak, fojtó emlékek sötét képei törtek fel belőlük, de nem szóltak, csak egymás szeméből olvasták ki a másikét. Vagy a sajátjukat? Egyre megy: Ugyanarra gondoltak mindketten, és élesen balra fordultak. A következő sarokig dülöngéltek némán, meg-megtorpanva, és csak amikor meglátták a kocsmát, akkor nevettek újra szabadon.