A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

"Egerek és emberek"

2014. május 12. - suhodminyák

Pár hete egy éjszaka különös neszezésre lettem figyelmes. Valami mocorgott. És nem hagyta abba. Fülelni kezdtem, majd felkeltem, és villanyt is kapcsoltam. Talán ezek együttes hatására a hang elhallgatott. Sejtettem, hogy a megfigyelésem ténye befolyásolja a megfigyeltet, úgyhogy visszafeküdtem, és csak hallgatóztam. Rendesen felébredve egyértelműen be tudtam azonosítani, hogy a hang, amit hallok: caplatás és farágás. 

Újra villanyt kapcsoltam, és végignézem a földdel végig érintkező ágykeretet, a keret és a matrac közét: semmi. Miközben ezzel foglalatoskodtam, a nesz újra hallhatóvá vált. A forrását a fal tövében végighúzódó fatalapzatban tevékenykedő egér képében képzeltem el. Erős kedvetlenséggel feküdtem vissza. 

Reggel, nappali fényben komolyabban szemügyre vettem a hálószobát. Találtam egy lyukat a talapzat egyik sarkánál. A biztonság kedvéért rögtön be is tömtem, majd a továbbiakról kezdtem gondolkodni. A tulajdonos értesítését szomorúan zártam ki: egyéb ügyekben vállalhatatlanul lassúnak és lustának bizonyult. A halált okozó csapdát, illetve mérget is elvetettem, és abban maradtam magammal, hogy valami egyéb kelepcét fogok beszerezni, majd azt egerestől elviszem a közeli park egy távoli pontjára, és ott kiengedet a lakóját. 

Persze épp egy zárva tartott boltokkal ünnepelt munkaszüneti napra fordultunk rá, úgyhogy nyomasztani kezdett, hogy az egér esetleg családalapításon töri a fejét. Kimentem a hátsó udvarra, és a házfal tövét kezdtem tanulmányozni. Fel is fedeztem egy rést két tégla között, ahol egy egér simán beférhet. Úgy tűnt, hogy a társbérlőmnek kimenője van, úgyhogy betömtem a lyukat abban a reményben, hogy többet nem fog tudni visszajönni. 

A következő éjjelen újabb neszezést hallottam, de rágást már nem. A hang forrását nem tudtam pontosan azonosítani (ezzel előzőleg is gondom volt), de úgy tűnt, hogy meghiúsult bejutási kísérlet is okozhatja. A rákövetkező éjjel még ennyi neszt sem hallottam. Úgy döntöttem, hogy – amíg az ellenkezőjére utaló jel nem merül fel – azt fogom gondolni, hogy a problémát sikerült megoldani. 

Hetek teltek el így, relatív nyugalomban, bár éreztem, hogy a probléma nem ürült ki teljesen a fejemből: ha kifejezetlenül, formátlanul is, a rágcsálók (mint olyanok) befészkelték magukat az agyam egy zugába, ahol sokkal szívesebben láttam volna például a jövő heti lottószámokat. 

Ma éjjel – a fentiekből adódó szövevényes hatásmechanizmuson keresztül – úgy alakult, hogy rágcsálókkal álmodtam. Felrémlett az egyik aranyhörcsögünk, de nem szokásos lakhelyén, a terráriumban láttam, hanem a világ közepére emelve, tértől és időtől függetlenül. Éreztem selymes szőrét, láttam kis „kezeit”, és eszembe jutott, ahogy a kezemben tartottam, ő meg épp igyekezett valahova. 

Aztán érezni kezdtem kis léptei súlyát, és az álmom átfolyt a jelenbe, és úgy tűnt, hogy a kis aranyhörcsög az ágyamban, a takaróm mentén lépked éppen. Ekkor egy pillanatra minden megállt. Rádöbbentem, hogy ágyban fekszem, sem a tér, sem az idő nem indokolja a hörcsög jelenlétét, de ha mindezek rendben lennének, akkor is mit keres az ágyban? 

A kis tappancsokat szinte a bőrömön éreztem, úgyhogy mintegy feltételes reflexből felkönyököltem, kinyitottam a szemem, és mivel a jobb oldalamon nem láttam semmit, felkaptam a párnát, hogy alánézzek, mikor az ágy bal felső sarkánál megláttam. 

Nem egér, nem is hörcsög, hanem valami nagyobb. A szőre selymesnek tűnt, világosbarnának, az állat egész alakja pedig egy kicsit rajzfilmfigurára emlékeztetett, amennyiben testéhez képest méretes valaga volt, noha nem tűnt ugrásra optimalizáltnak. Gondolkodás nélkül, alighanem gerincvelőből vezérelve csaptam oda a párnával, mire a szőrmók lesuhant a matrac sarkánál. 

Ekkor mintha megállt volna az idő, vagy legalábbis az agyam gondolkodásért felelős részei, mintha csak most kezdtek volna betölteni, megpróbáltam eldönteni, hogy mi történt. Talán egy másodperc is eltelhetett, mire úgy döntöttem, legegyszerűbb, ha megpróbálok vezető érzékszervemmel, a szememmel meggyőződni róla. 

A matrac szélére kepesztettem, és lenéztem. Semmi. Felkeltem, körbejártam mindent, benéztem mindenhová, de sehol semmit nem találtam. Visszaültem az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy tényleg megtörtént az egész. 

Volt egy olyan emlékkép sorozatom, aminek a kezdőjelenetében felkönyökölve fekszem. Mintha ennek a filmnek a nulladik kockájában még csukva lett volna szemem. Persze nem mindegy, hogy ekkor, vagy a következő, nyitott szemes pillanatban láttam a rágcsálót. Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tudtam eldönteni. 

Eszembe jutott viszont, hogy egy ekkora állat nem tudott volna bejutni a talapzat mögé, illetve onnan kijutni se sikerült volna neki, be a szobába, hiszen betömtem az amúgy is csak egérnek elég nagy lyukat. Ezen kívül akkor sem halottam semmit, amikor az állatnak földet kellett volna érnie, illetve amikor futnia kellett volna. Abban maradtam, hogy álom és valóság szokatlanul zavarba ejtő módon ért össze, és jó eséllyel csak a képzeletem szüleménye az egész. 

Ebben megnyugodva relatíve rövid idő alatt sikerült visszaaludnom, de sajnos hamarosan azon kaptam magam, hogy megint hörcsögnél nagyobb testű rágcsálók környékezik a gondolataimat. Ismét fülelni kezdtem, lassan felkönyököltem, és ekkor az ágy mögött egy barna hátat láttam lassan felemelkedni. 

Izmaim megfeszültek, kidülledt szemmel próbáltam meggyőződni róla, hogy látom-e, amit látok, amikor feltűnt pár furcsa részlet. Először is a szoba közepén álltam, az ágy pedig oldal-felülnézetben előttem. Másodszor – közben a barna hát óvatosan visszahúzódott az ágy mögé – a szoba rendkívül kicsinek tűnt, sőt, mintha én magam valahogy kívülről is látnám, benne is lennék, meg nem is, mintha én magam négydimenziós lennék. 

Így jutott eszembe, hogy ez álom kell, hogy legyen. Hogy erről megbizonyosodjak, önvizsgálatot kellett tartanom. Befelé fordultam tehát, és óriási megnyugvással nyugtáztam, hogy érzem, hogy csukva van a szemem. Ezután – szememet továbbra is csukva tartva – észleltem, hogy a bal oldalamon fekszem, ahol a barna hátat láttam, az a hátam mögött van, tehát nem láthattam mégse, tehát alszom, tehát álmodtam. 

Ahogy azonban e sorokat írom, ismét kellemetlen érzés kerít hatalmába. A téli dunyha a szekrényben. Ami olyan vastag, hogy nem tudom becsukni tőle a szekrény ajtaját. Hát persze. Jobb hely nem is kell egy ilyen betolakodónak. Én meg a fal tövét vizsgáltam. Végig háttal a dunyhának! 

Leveszem a bőröndöt a szekrény tetejéről, felcsapom a tetejét, felrántom a szekrény kicsit amúgy is nyitva lévő ajtaját, kiemelem a dunyhát, és szélesre tárom. A helye üres. Rázok rajta egy nagyot, semmi nem esik le róla. Megfordítom. Ott sincs semmi. Beteszem a bőröndbe, visszacipzározom, és felteszem a szekrény tetejére. Ez már elég vajon, hogy kiverjem a rágcsáló témát a fejemből? Vagy nem a fejemben van? Vagy vannak? Vannak vagy nincsenek?

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr706156722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása