Már messziről észrevettem a későötvenes férfit. Elnyúlt pamut pólója megereszkedett a felszívott patak verejtéktől, mozgása valami szinte bírhatatlan belső kín leképeződésének tűnt. Futott.

Minden lépés egy szúrás a térdben, egy újabb adag felhalmozott hiány a tüdőben, egy újabb lap a tizenkilencre a szívnek, a feladás édes, reményt adó gondolata. A járókelők kitértek előle: nem is tudta volna kikerülni őket, talán nem is látta őket.

Aztán jött az első pillanat. A török büfé előtt az elcsigázott arc életre kelt, a férfi lopva, fejét alig elfordítva, de mohón pillantott a nyárson forgó húsok felé, és nem csak orrán át, hanem száján keresztül is behabzsolt egy falásnyit a mámorító illatból, és egyszerre elhagyta a lendülete, mozgása szétesett, és ő majdnem megállt, de ekkor páni riadalom futott végig vonásain, és emberfeletti erőfeszítéssel, tetemes fizikai és pszichés veszteség árán, de mégis tovább futott.

Innen még borzasztóbb kínlódás volt minden lépés. Mindene égett, teste csak egyetlen forró fájdalom volt, nem tudta, hogy lehetséges egyáltalán, hogy még mindig mozgásban van. Ekkor jött el a második pillanat. Eszébe jutott, hogy otthon a hűtőben megvan még az a kis kebab.