Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben kevés új riff jutott az eszembe, viszont sok régit játszom, és időnként valahogy megvilágosodtam, hogy egyiket vagy másikat hogy is kéne játszani, hogy jobb legyen, vagy akár egészen átalakuljon.

Mindemellett van egy másik, jó ideje tartó folyamat is. Már nem elégszem meg „egyszerű” riffekkel (jó, de igen), hanem valami levezetést, lezárást is akarok adni nekik, vagy akár egy kicsit még jobban megbolondítani, ne adj’ isten olyan jellemzőkkel felruházni, mintha egy konkrét dal gitár menete lenne. Eközben egyre élesebb fülem van arra, hogy mi melyik gitáron, illetve milyen hangszedő állással szól jobban, de az semmi: sikerült ráéreznem a hangnemre, mint olyanra.

Erről ugye azt olvastam, hogy ez sokszor a kezdőhang, meg amihez visszatérünk, vagy ami a leggyakrabban játszott, de legfőképp: ezt tulajdonképpen tudja, érzi az ember. Hát én el nem tudtam képzelni, hogy ezt érezni lehet, és de. Ahogy kikeresgéltem az egyes riffekhez a jó lezárást, és az elkezdett egy mintázatot mutatni, akkor esett le, hogy hiszen ezt olvastam is, hogy oda esik jól visszatérni a riff vagy dal végén. És azóta érzem.

Szóval fogtam pár régebbi számomat, és újrajátszottam őket kicsit kiegészítve, kicsit feldobva, megcizellálva. Itt az egyik, és itt a másik.

Majd mikor ezzel megvoltam – egy régi dallamtöredékemtől saját magamat megihletve – mégis eszembe jutott egy új dallam, és most már nem nyugodtam addig, amíg meg nem találtam a lezárását. Találtam is valamit, de azt éreztem, hogy az utolsó hang nem teljesen az igazi, de a környezők meg már abszolút nem odavalók. Ekkor jutott eszembe, hogy ugyanazt az A hangot az E húron fogom megpendíteni az A helyett, és a dolog – hiába ugyanaz a hang, a hangzás mégis más – a helyére került. Ezt hallva egy újabb hangot is betoldottam, és így jutottam valamihez, aminek már dallama és vége is van, noha eleje még tulajdonképpen nincs.