Az éjszakába nyúló mulatozás szomszédok általi éles bírálata, ami fiatalabb koromban olyan kellemetlenül érintett, ma már kifejezetten szórakoztat.
Most szombaton jól sikerült, értékteremtő összejövetelt tartottunk a ház amúgy totálisan kihasználatlan hátsó kertjében. A szomszédok egyetértésével létrehoztunk egy kis tűzrakó helyet, és a viharkárban elesett fa törzsének szeleteiből ülőalkalmatosságokat raktunk köré. Este aztán sörrel főzött, currys, gyömbéres, fokhagymás, krumplis, répás csülök-egytálat készítettünk bográcsban, amit relatíve halk zene mellett, beszélgetve fogyasztottunk el.
Gyermeki örömünk a végletekig elkeserített egy idős házaspárt a szomszéd, szintén kihasználatlan hátsó kerttel rendelkező házból. Érdekes módon először a rendezvény előtt fejezték ki aggodalmukat, majd utána a csalódottságukat, de közben nem adtak életjelet.
A másnapi romeltakarítás közben levitézlett ajtókkal, farostlemezekkel és kartonokkal körülbástyázott erkélyükről lenézve kérdezték, hogy most ugye végleg elmegyünk. Ezt a kérdést őszintén nem értettem, ezért kifejtőleg azt mondtam nekik, hogy tegnap volt mulatság, ma pedig – ahogy láthatják – a nyomokat tüntetjük el. Ennek nagyon megörültek, de – súlyos aránytévesztésről tanúbizonyságot téve – nem tudták magukban tartani, hogy iszonyú volt, amit tettünk.
Fordított helyzetben, ha azt veszem észre, hogy mások mulatni akarnak, amikor én alvást terveztem, pulzusszámom változatlansága mellett veszem tudomásul, hogy ez az együttélés triviális velejárója, hogy nincs vele semmi tennivaló, és – kicsit késleltetve – elalszom.
Ők azt mondták, hogy becsületes emberek ilyen iszonyatos ricsajt és tivornyát semmilyen körülmények között nem csinálnának. Azt feleltem, hogy ennek a becsülethez nincs köze, amire gondolnak, azt úgy hívják, hogy az emberek jól érzik magukat, illetve társas életet élnek. Azt is mondták, hogy harminc éve laknak a házban, de itt még ilyesmi soha nem történt. Erre sajnálkozásomat fejeztem ki az eseménytelenül, keserűen töltött három évtized miatt. Talán a becsületre visszautalva(?) hozzátették, hogy ilyet csak bérlők csinálnak, tulajdonosok (akik metakommunikációjából ítélve eleve értékesebb embernek számítanak) soha. Gyorsan visszapörgettem az ezzel kapcsolatos emlékeimet, és elárultam nekik, hogy ez egyszerű tévedés, a tények nem őket igazolják. A meccset a „Látom, maga is fiatal… Mai fiatal!” kiáltással igyekeztek lezárni, de mielőtt befelé indulhattak volna a világot kívül rekesztő remetelakként szolgáló lakásukba, még kénytelenek voltak hallani, ahogy megköszönöm a kedves szavakat. Igazán jól esett, hogy lefiataloztak. El kell már kezdenem megbecsülni az ilyen alkalmakat, mert nincs is olyan sok időm, amíg már majd nekem kell leordibálnom az erkélyemről. És addig még kellene egy erkély is…
