A múltkor az egyik utasom az a fajta volt, akiről lehet tudni, hogy nem annyi idős, amennyinek kinéz, hanem fiatalabb annál. Egy mankóval bicegett a kocsi felé, aztán menet közben sóhajtozott és a combját markolászta.

Megkérdeztem, hogy mi történt. Bypass műtéte volt, azaz egy fő eret mesterségessel helyettesítettek egy szakaszon. Csakhogy a műtét, úgy tűnik, nem sikerült igazán jól, úgyhogy le fogják vágni a lábát.

Mondom, na de azért egyet csak próbálkoznak még. Nem? Erre azt mondta, hogy nem, itt az a rendszer, hogy egyszer megpróbálják, aztán ha nem megy, nem erőltetik. Mondtam neki, hogy azért ezt egy kicsit furcsállom, de persze nem akartam sokat időzni a témánál. Ő az egészet végül jóformán egy legyintéssel intézte el, és kicsit mintha értetlenül állt volna az én értetlenségem előtt. Mintha ez könnyen előfordulhatna akárkivel, nem egy nagy dolog.

Egy idős, és annak is kinéző utasom egy barátja még messzebb ment. Utasom elmesélése szerint évekig szenvedett kegyetlenül fájó lábával. Itt mesélőm kis szünetet tartott, saját combját méregette szemével, majd hirtelen a térde fölé csapott tenyéréllel, és úgy folytatta, hogy addig szenvedett a barátja, míg végre lecsapták (chopped off) neki a lábát, itt ni.

A barátjára azóta nem lehet ráismerni, illetve mégis: olyan, mint évtizedekkel korábban, sokat nevet, rendszeresen lejár a pubba, és egyáltalán: boldog. Csak annyit bán, hogy nem vágatta le már a lábát évekkel korábban. És az utasom csak nézett rám azzal az életigenlő, természetes mosolyával, ami az egész út alatt jellemezte.