Biciklis pályafutásom alatt három, rovarokkal kapcsolatos problémát sikerült elkülönítenem. Az első a követéses szindróma. Ha az ember nem bír gyorsabban haladni, mint mondjuk óránként tizenkét kilométer, muslicák gyűlnek az arca köré, és alapvetően két csapatra oszlanak. Az egyik kompánia a szájüreg, a másik a szem felé törekszik. Elhessegetésükre leküzdhetetlen vágyat érez az ember, noha a hatástalannak bizonyuló mozdulatok okozta energiaveszteség és mentális hanyatlás mozdulatlanságot indokolna.

Nem ennyire, de azért elég bosszantó jelenség a potyautas rovarok esete, akik egyszerűen leszállnak az ember alkarjára, és ott sportszerűtlenül, inkorrekt módon, saját energiájukat a végletekig kímélve utaznak tovább. Lefújni nem lehet őket, oda kell csapni, le kell söpörni, és máris az első probléma leglényegénél tartunk.

A harmadik típusú esemény – ebben a kikristályosodott formájában – először esett meg velem. Egy nagytestű rovar a sisakom szellőzőrésén át önsorsrontó módon koppant a homlokomon. Épp egy hálás lejtőn tapostam a pedált, ezért nem cselekedtem azonnal, hanem vártam egy kicsit. Mivel nem történt semmi további, óvatosan reménykedni kezdtem benne, hogy nem darázsról van szó, hanem csak légyről. A cáfolat késedelem nélkül érkezett egy átható csípés formájában. A darázs vagy méh (remélem, ez utóbbi volt, mert akkor bele is döglött a kalandba) kijutott a sisakból, és csak azt a roppant kellemetlen sajgást hagyta maga után. Megálltam egy kicsit, hogy rendezzem a soraimat, bizsergő homlokomról feljebb toltam a sisakot, és újra beleálltam a pedálba, hátha a menetszél kisegít (nem igazán).

Egyébként ez volt életem hatodik darázscsípése. Az elsőt azt hiszem két éve szereztem be egy egyszerű asztal melletti helyzetben, majd másnap egy, a szakzsargonban levágásnak hívott útvonal-felderítés során, ahol a biciklit magunk előtt kaszálva kellett utat törni magunknak a dzsindzsásban, 1,2 másodperc leforgása alatt begyűjtöttem a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik csípésemet.