Egyre több barkácsolós feladattal szembesít a sors. A notebook és a konvektor járóbeteg-ellátása után meglehetős tócsa kezdett gyűlni a kagyló alatt a fürdőben. Először lavórt tettem alá, aztán elkezdtem érezni, ahogy a probléma befészkeli magát a lelkembe, ott feketéllik, mélyül, és pulzál; ezzel kezdeni kell valamit.
Leszedtem hát a kagyló alól azt a szép burkolóelemet, amit annak idején kértem, hogy ne rakjanak alá, mert engem kicsit se bánt a csupasz fém látványa, és amúgy sem fogom keresni a lehetőséget, hogy a fajansz alá nézzek. A csövek és csavarok között minden rendben lévőnek tűnt, csak hát a víz szivárgott. Úgy láttam, hogy itt nagy baj nem lehet, azaz valószínűleg a tömítést kell kicserélni. Lecsavartam a csatlakozót, és láttam, hogy belül is a lehető legszebben fest minden. Kicsit megmozgattam a tömítést, aztán visszacsavartam a csövet a helyére – kicsit erősebben, mint ahogy eddig volt.
Ezután gondosan kiürítettem és kitöröltem a lavórt, hogy majd biztos lehessek benne, ha vizet látok az alján, az a meg nem szüntetett hiba eredménye. Egy szenior róka ravaszságával gátat szabtam a türelmetlenségemnek, és a burkolóelemet nem csavaroztam vissza a helyére, hanem vártam két napot, ami alatt nem került víz a lavórba, és csak utána állítottam helyre teljes egészében az eredeti állapotokat. Azóta se rosszabb, mint új korában.
A fürdőből kifordulva a szobába menet a kezemben maradt a kilincs. Előfordult már korábban is. Egy girbegurba szög van benne csapszegként, de – noha a felső lyukon épp befér – alul már nem elég vaskos ahhoz, hogy egy bizonyos nagyságú erő hatására ne kalandozna ki a kis vájatból, amit a kilincs ajtón átnyúló részén képeztek ki az elődje számára.
Ilyenkor elég szokott lenni, hogy visszateszem a szöget, és továbbra is óvatosan használom a kilincset, de ezúttal valami végleg megromlott a viszonyunkban, és amikor már azon kaptam magam, hogy olyan óvatosan, mintha szappanbuborékhoz nyúlnék, emelem fel a lefittyenő kilincset, és az egyébként sose használt kulcsnál fogva fejtem ki az oldalirányú erőt, megharagudtam.
Korábban már próbálkoztam más szögekkel, de most alaposan megnéztem a műveleti területet, és láttam, hogy hiába, annyira kopott már. Elszántságot éreztem a szívemben, és azt mondtam magamnak: annyi csoda van a világon a felkelő Naptól kezdve a Holdra szállásig, hogy ide bele kell, hogy menjen egy szemre túl nagy facsavar, ha elég erősen ütöm a kalapáccsal. Igazam lett. A facsavar igenis bement, és olyan prímán feszesen tartja a kilincset, hogy már szükségtelenül gyakran járok ki be azon az ajtón.
