Szokás azt mondani, hogy az ember a leggonoszabb a világon, hogy őt aztán nem érdekli a másik, és bármilyen szenvtelen kegyetlenségre képes a célja elérése érdekében. Nem úgy, mint az állatok. Nekem szimpatikus minden gondolat, ami az istenített embert képzelt trónja széle felé lökdösi, de ebben az esetben be kell látnom, hogy nem vagyunk rosszabbak, mint az állatok. A különbség „csupán” az eszköztárunk gazdagságában rejlik.

Sarkítva arról van szó, hogy az állatok életvezetésében az emberénél összehasonlíthatatlanul nagyobb súly jut az ön-, illetve fajfenntartással kapcsolatos tevékenységekre. Nekik nem kell kontinensek meghódításával, vagy saját vallásuk másokra erőltetésével bajlódniuk. Amit viszont csinálnak, abban – persze sok kedvesség(nek tűnő momentum) mellett – erősen jelen van egyfajta fokozott célratörés.

Például a zebra csődörök a kancákért küzdve fogaikkal alapvetően egymás hátsó lábát és heréit célozzák. Mindkettőt a végleges hatástalanítás céljából. (Igaz, hogy olyan állatok is vannak, akik csak méretpróbát tartanak, és azzal döntik el, hogy ki a nyerő). Vagy ott van a grizzly, aki – ahogy azt egy National Geographic filmen láttam – az éppen utolért őzet, ahogy leteríti a földre, azonnal enni kezdi egy, a háton megejtett méretes harapással. Ha a patásnak szerencséje van, a harmadikat már nem áll módjában érezni. Ehhez hasonló az oroszlánok esete a prédájukkal, amikor az elöl, a torkán és az orrán fojtogatott, de még élő áldozatot másik két csapattag hátul, az ágyék környékén már enni kezdi.

Ezek mind olyan megnyilvánulások, amik arról tanúskodnak, hogy az elkövetők szélsőségesen udvariatlanok, híján vannak minden empátiának, illetve erkölcsi megfontolásnak (persze, hiszen ezek eleve emberi konstrukciók), és csak az érdekli őket, hogy ők a lehető legjobban jöjjenek ki a helyzetből.