A kerítés tövében, a hűvös szürkület leple alatt egy sün igyekezett a dolgára. De mozgása nem maradt észrevétlen. Egy negyven év körüli nő indult el feléje. A sün megállt, és összegömbölyödött. A nőn kesztyű volt, azzal nyúlt felé, felemelte, és elindult vele a terasz irányába. Ott már egy téglatest formájú, rozsdás kalitka várta. Rázárta az ajtaját.

A nő az egyik Macskássy lány volt. Szintén vénkisasszony nővérével laktak a szülőktől örökölt nagy házban. A kalitka a teraszajtó mellett volt. Ahogy a nővér megérkezett, rögtön észrevette a sünt, és az aranyos állatoknak kijáró gügyögéssel guggolt le hozzá.

A vénkisasszony mosolyogva járt kelt az elkövetkező napokban. Mindig volt egy kedves szava, egy szeretetteljes pillantása a sün számára. Sőt. Répával, barackkal, brokkolival halmozta el. De az állat nem akart enni egy falatot sem, a kirakott vizet viszont mindig megitta az utolsó cseppig.

Ahogy teltek a napok, a sün kalitkája egyre áthatóbb bűzt árasztott. A kis ketrec kiszáradt fa padlóját híg széklet marta, a szálló szag csavarta a Macskássy lányok orrát, csípte a szemüket, de ők nem haragudtak a kis emlősre. A sün az első napokban még aktív, mozgékony volt, aztán már csak feküdt a saját piszkában, és csak akkor mozdult, ha vizet kapott. A répák, a barackok és a brokkolik rothadni kezdtek, magukba szívták a folyós bélsarat.

A negyedik nap estéjén, körülbelül akkortájt, amikor a sünt fogta, kijött a húg a teraszra. Egy tortát tett az asztalra, és meggyújtotta a rajta lévő öt gyertyát. Az ajtó üvegén keresztül boldog izgalommal intett a ház belsejében várakozó nővérének, aki a jelre ki is jött. A húg lehajolt a kalitkához, és kinyitotta az ajtaját.

A nővér kétszerre fújta el a gyertyákat. Ezekben a pillanatokban a sün kezdeti bénultságából ocsúdva kimászott a szűk ajtón, és a nővérek meghatott tekintetétől kísérve rohanni kezdett a kerítés felé. Amikor már vagy húsz méter távolságra jutott, egy gilisztát vett észre. Rövid habozás után rárontott, és pár pillanat alatt befalta, aztán meg sem állt a kerítésnél, hanem lassítás nélkül átpasszírozta magát alatta, és csak futott, futott.

– Köszönöm – szólalt meg a nővér. – Már tíz éve mindig ez az ajándékom, és mégse tudom megunni. Olyan megható! Ugye jövőre is szabadon engedünk egy sünt? – Hát persze – válaszolta elfogódottan a húga, és majszolni kezdték a gyümölcsös túrótortát.