Megint voltak a könyvtárban fillérekért eladó könyvek, amiket 2006. óta a kutya nem kölcsönzött ki. Megvettem az Ulyssest, – a Világjárók sorozatból(?) – A rénszarvasok nyomábant, és egy Mai arab elbeszélők című gyűjteményt 1960-ból.
Ez utóbbinak ugrottam neki először, de az első négy novella elolvasása után kételyeim támadtak. Nem tetszettek az írások. Igaz, hogy mind a négy az első szekcióban van, ugyanattól a szerzőtől (Mahmud Tejmur - Egyiptom), de ezzel együtt is az az érzésem, hogy a dolog nem ezen múlik, hanem azon, hogy nem értem az iszlám kultúrát, a célközönségnek tán triviális utalások mellett lassítás nélkül megyek el.
Az egyik történetben volt például egy öreg, aki nem mozdult ki a házából, csak a szolgáival érintkezett, és habitusánál fogva elutasította a lázongást, a hirtelenkedést, különösen, ha annak még politikai színezete is volt. Márpedig az utcákon épp forradalom zajlott, és a komplett szomszédsága csoportokba szerveződve felvonult; az iskolások, a tejesemberek, stb. A főhős nem értett egyet az üggyel, megmosolyogta, sőt megvetette a felvonulókat, de aztán pár pillanattal később mégis kiment az utcára, és beállt a tömegbe, majd annak valahogy az élére kerekedett, és jelszavakat kezdett kiabálni, a tömeg pedig utána. Hamarosan a vállukra emelték, és az egész demonstráció szellemi vezetőjévé vált. A mókának hirtelen halála vetett véget. Ennyi.
És akkor ő most hős vagy balek? Győzött vagy vesztett? Megtalált vagy elvesztett valamit? Az író semmi fogódzót nem ad, hogy ezeket tudni lehessen, ő csak leírta, hogy mi történt. És míg egy európai történetnél kompetensnek érzem magam, hogy a saját szám íze szerint értelmezzem, vagy gondoljam tovább a történetet, itt határozottan azt éreztem, hogy nincs meg a munícióm ahhoz, hogy akár csak azt meg tudjam ítélni, hogy tetszett-e a novella.
Félretettem a könyvet, és leemeltem a polcról a karácsonyra kapott Orhan Pamuk kötetet, a Hó címűt. Ugyanis abban bíztam, hogy a török szerző segítségével majd kitapogathatom a keresztény és az iszlám, illetve az európai és a közel-keleti kultúrát összekötő szálakat. Hát elolvastam, és nem lettem számottevően okosabb, „csak” benyomásokkal gazdagodtam.
Annyi látszik biztosnak, hogy a törökök sokkal nagyobb teret engednek az érzelmeiknek az életükben. Ez különösen a férfiaknál feltűnő a nálunk megszokotthoz képest. Amikor az érzelmeik irányítják őket, meg-megvillan e hozzáállás bölcsessége, és akár tizenéves srácok is mondhatnak magvas igazságokat, ugyanakkor az egészet valami egészen zavarba ejtő infantilizmus és ripacskodás szövi át.
A főszereplőnek három napra van szüksége ahhoz, hogy halálosan beleszeressen egy nőbe, kétségek között vergődjön, visszakozzon, újra elkötelezze magát, és tiszta szívéből arra vágyjon, hogy együtt éljenek Németországban, amíg meg nem halnak. A nőnek sem kell több, hogy ugyanezt végigjárja, és hozzátegye még a végén azt, hogy vissza az egész.
A könyvben teljesen normális viselkedésnek számít, hogy egy gimnazista fiú halálosan szerelmes egy nála jó pár évvel idősebb lányba, akit tulajdonképpen még nem látott élőben. De azt tudja, hogy vele vagy senkivel. A lány átnéz rajta, hogy aztán egy másik pillanatban – komolyan mondom – minden áttűnés vagy felvezetés nélkül úgy tekintsen rá, mint ha a testvére lenne, majd évekig megint egyáltalán semmilyen interakció nem zajlik közöttük, hogy aztán egyszer csak mégis összekössék az életüket.
Ebben a könyvben is komoly gondom volt azzal, hogy mit gondoljak a főhősről. Egy érzékeny lelkű, de hangsúlyozom, menthetetlenül infantilis érzelmi világú költőről van szó. Németországban él segélyből, meg a hébe-hóba kiadott köteteiből, illetve a felolvasó-estjeiből befolyó pénzből.
Amíg Németországban van, patológiásan magányos, németül sem tanul meg, a napjai pontosan meghatározott menetrend szerint tartanak a semmibe. Amikor hazamegy Törökországba, persze rögtön bajba kerül. Ateistának gondolja magát, és úgy néz ki, nem érti, mit akarnak az iszlamisták, de aztán úgy tűnik, mégiscsak elfogadó irányukban. Sőt. Kezdi keresni Istent, és elkezd verseket írni újra. Három nap alatt tizenkilencet úgy, hogy előtte és utána évekig semmi, ezek meg csak jönnek valahonnan, ő tulajdonképpen csak lejegyzi őket.
És ez kulcsmozzanatnak tűnik számomra, mert azt az üzenetet hámozom ki belőle, hogy ő nem egy európai értelemben vett individuum, azt kipróbálhatta Németországban, és nem működött. Ő egy porszeme egy nagy közösségnek, és csak annak részeként van értelme a létezésének.
Ha az ateisták között van, akkor hozzájuk látszik húzni, ha az iszlamisták között, akkor oda. A mi nézőpontunkból ez elvtelenségnek tűnik, és azt várnánk, hogy álljon ki valamelyik mellett. Azt gyanítom, hogy ennek a főhősnek az volt a gondja, hogy nem tartozott sehova. A törökök közé igyekezett, de azok maguk is csúnyán ketté vannak osztva, és minthogy a főhős ennek a nagy közösségnek a része, ez a megosztottság őt magát is kettévágja. Elég fogós alapkonfliktus.
Ha van valami igazság abban, amit gondolok, akkor a fent említett, a forradalom élére álló öreg esete valami olyasmi lehet talán, hogy vénségére visszaérkezett a közösség testébe, és mikor annak a kellős közepébe jutott, azaz az ő jelmondatát kántálta a tömeg, már nyugodtan halhatott meg, Allahnak bejött.
Még hadd térjek vissza a Hóra két pillanatra. A könyv hátán két gondolatcsokor is van, és mindkettőben vaskos baromságok. Van itt Európában az a gondolkodásmód, hogy a nyugati világ a legbűnösebb mind közül, és szégyelljük magunkat emiatt is. Ezt látom ebben a mondatban is tükröződni: „Pamuk ebben a művében elemi erővel ábrázolja a modern világ nyers brutalitását, és elvakultságát”. Szubjektív véleményem szerint azért nem elemi erővel ábrázolja, és nem éppen a nyugati világ brutalitását. Nekem úgy tűnik, hogy törökök kínoznak törököket, akik hol ezen, hol azon az oldalon állnak, és a szerint hívják őket rendőrspiclinek vagy terroristának.
A másik tök üres, igénytelenül lefirkált blöff pedig így hangzik: „A mindössze 54 éves író munkásságát García Márquez, Umberto Eco és Franz Kafka írásművészetéhez hasonlítják méltatói”. Márquez és Kafka közé még be lehet erőltetni az abszurditást, mint közös nevezőt, de szélsőségesen más a megközelítésük, és mindketten extrém módon különböznek Ecotól. Pamuk viszont, ha jobban belegondolok, tényleg azonos távolságra van mindegyiküktől. És ugyanannyira Rejtő Jenőtől.
