Öt óra. Abdul és én bemegyünk a raktárba, Mufstafa az ajtó elé áll, és nem enged be senkit, amíg ki nem jövünk. Abdul leterít egy szőnyeget. Én is azt használom: ha keresztben teszi le, mindketten elférünk rajta. Az én térérzékemnek jobb lenne, ha egyszerűen a fallal párhuzamosan terítenénk le a szőnyeget, de Abdulnak van egy kitüntetett iránya. Azt mondja, ettől nem lehet eltérni, és valószínűleg én is jobban járok így. Végül is már nem zavar. Abdul letérdel, és a törzsét a combjaira hajtja, aztán kissé előre nyújtott karokkal felemelkedik és a mennyezet felé néz. Én mellette hanyatt fekszem le, derekamat a szőnyeghez szorítom, karjaimat magam mellett nyugtatom, és lassan, hogy a derekam el ne mozduljon a szőnyegről, nyújtott lábaimat függőlegesig emelem, aztán megint csak lassan, vissza a földre. Húszat csinálunk, és én érzem, hogy a megfelelő tartásban erősödött meg a derekam, és ma már biztosan nem fog fájni. Abdulon is látszik, hogy neki is jót tett a saját gyakorlata. Bólintunk egymásnak, és ahogy kimegyünk, biccentünk Mustafa felé, aki diszkréten bólint, aztán mindenki megy a dolgára.