Tirana feltétlenül megér egy napot, de el tudom képzelni, hogy érdemes lehet tovább is maradni, jobban megismerni, felvenni a tempóját.

Amikor megérkeztünk, olyan benyomásunk volt, mintha Érdre vagy Diósdra futnánk be, csak sokkal több szmoggal. Alacsony házak két sorban a kétszer két sávos út két oldalán, középen végig elválasztó beton csík, ahol az átkelő gyalogosok pihentek meg félúton. Aztán, mikor a táblák szerint Tirana már visszafelé volt, megfordultunk, kanyarogtunk egy kicsit, és végül betaláltunk a városba.

Eléggé a központban tettük le a kocsit, és onnan gyalogosan mentünk tovább. A legközelebbre eső nagy út a Lana folyót kísérte mindkét oldalán. A folyó maga a szabad szemmel láthatóság határán van, viszont a partján (a betonvájat fölött) fű zöldell, és fák is vannak. Nem rossz látvány.

Mivel Albániában a rendszerváltáskori ötszázról ötszázezerre nőtt az autók száma, sajnos jobbára füst és büdös van, de az igazat megvallva itthon jöttem rá, hogy csak azért kapcsolom be ritkábban a belső keringetést a kocsimban, mert nem járok autóval nappal a városban. Van különbség, nem mondom, de nekünk is vastagon van min gondolkodnunk.

Az autók többsége Mercedes. Sok fejlődő országban ez a jólét szimbóluma, meg elhiszem, hogy a régi 123-asok soha nem adják fel, de amit az albánok éreznek a Mercedes iránt, az már fékevesztett, lángba borult, égig érő szerelem.

Azt azért lehet látni, hogy Tirana nem mindig volt szép hely. A rengeteg beton épületet például úgy dobják fel, hogy befestik őket mindenféle színűekre. Ez állítólag valami kortárs művész csoport ötlete volt, de éppenséggel bárkinek is eszébe juthatott volna. Egyszerű ötlet, és működik. Talán az lehet a művészek érdeme, hogy az egy felületen, vagy egymás közelében felhasznált színek jól mutatnak együtt.

Vannak éttermek, ahol nem gond jó, és a hazaihoz képest olcsó kajához jutni, legyen az bárány, csirke, kagyló, hal vagy rák. Kisebb nagyobb parkok is vannak, amik között bezártat is láttunk. Ezekben még óriási lehetőség van, kíváncsi vagyok, fognak-e kezdeni velük valamit.

Számomra tanulságos volt (még ha nehezen is tudnám meghatározni, hogy végül is mi volt a tanulság maga), hogy láthattam a szórakozó, kávéházi negyedet. A városnak ez a része eredetileg a pártelit lakhelye volt, a B osztályú állampolgárokat nem engedték be. Ha mégis bejutottak volna, egy tisztességesen, szépen megépített házakból álló negyedet láttak volna, ami viszont híján van minden esztelen túlzásnak. Tény, hogy iszonyú kontraszt lehetett a nép és vezérei lakáskörülményeiben, de érdekes, hogy nem eszement nagyzolást, hanem mértéktartó polgári környezetet láttunk. Most ez a negyed az, ahol a fiatalok szórakoznak, kávéházak teraszain iszogatnak, beszélgetnek, stb.

Az emberek az egész városban európaiaknak tűnnek a szó bármelyik értelmében. Normálisan öltözöttek, nyelveket beszélnek, teszik a dolgukat.