A pap a padsorok között állt a félhomályban, orrnyergét mutató- és hüvelykujja közé szorította, szemeit lehunyta, de mégis mintha a távolba révedt volna. Időnként alig észrevehetően bólintott. Nagyapámra gondolt.

Nagyapámmal olyanok voltak, mint a tűz és a víz: soha, semmiben nem értettek egyet. Különösen nem az egyház dolgában. Nagyapám nem sokkal a halála előtt mégis magához kérette. Nem volt beszédes kedvében, így aztán magyarázatot sem fűzött a mondandójához. Az volt a kérése, hogy hamvait a templommal szemben, a dombtetőn szórják egy gödörbe, és ültessenek rá egy tölgyfa-csemetét.

A pap nem is kérdezett semmit, csak bólintott. Ez is több volt, mint amire valaha gondolni mert volna, és azt is tudta, hogy nagyapámnak óriási erőfeszítésébe telhetett félretenni büszkeségét, és megtenni élete egyetlen, mégoly apró lépését az egyház felé.

Csakhogy most jött el az első tavasz, amikor a hirtelen zöldbe borult fa elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy elfogja a felkelő nap sugarait a katedrálüveg elől, és a korábbi tavaszi reggeleken megszokott áhítatos fény helyett – legalábbis a pap így érezte – nagyapám mindig kétértelmű, bujkáló mosollyal fűszerezett tekintete töltse be a templomot.