A globális felmelegedésben rejlő lehetőségek egyike, hogy életérzésünket lassan, nyugodtan elkezdhetjük a mediterrán felé tolni. Örülök neki, hogy ez nálam mindenfajta megfontolás nélkül, organikus fejlődéssel kezdődött, de ha már rájöttem, mi folyik, tudatosan is igyekszem majd kiaknázni a lehetőségeket.

Az egyik ablakom éjjel-nappal nyitva van a gang felé, így bejut minden, a ház életéből adódó zaj. Az udvarszinten kialakított kertkezdeménynél lakhatási felmérést végző madarak csivitelése, techno ütem, az éjszakai tévézések, némelyik szomszéd ordibálása.

Az én részem ebből az, hogy a gitározásom hallatszik ki. A napokban emeltem a tétet, és feloldottam a magamra vállalt korlátozást, miszerint este hét után már fejhallgatóval játszom. A nyitott ablaknál rádöbbentem ugyanis, hogy csak egy kollektív gazdagságból vonnám ki a saját hozzáadott értékemet.

A napokban olyannyira áthatott ez a szellemiség, hogy amikor egy új dallamra tapintottam, kinéztem az ablakon, hogy mások is osztoznak-e az örömömben (nem). Később, egy ábrándos pillanatban elképzeltem, ahogy egyik-másik családban, hirtelen csendre intik a gyereket a vacsoránál (különben se csámcsogjon), hogy hallgasd csak, a reneszánsz ember megint rányúlt egy új dallamra, nem értem, hogy lehet, hogy még mindig nincs lemezszerződése.