A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Montenegrói piros

2010. október 04. - suhodminyák

Montenegróba érve rögtön egy angolul jól beszélő és nagyon kedves hölgy vett le minket talán tíz euróra – útdíj címen. Kaptunk cserébe egy matricát, a következő ablaknál meg egy kiadványt, ami statisztikai adatokkal fűszerezve mutatta be, hogy milyen sok közlekedési baleset történik Montenegróban – javarészt külföldiek részvételével.

Csodálkoztunk rajta, hogy ez itt ilyen kiemelt téma, de arra jutottunk, hogy valószínűleg nem véletlenül. Az az igazság, hogy nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi nem stimmel az ottaniakkal, de tény és való, hogy elég gyakran kerültek elő autók meglepő helyekről vagy szögben, illetve előfordultak furcsa helyzetek, de azt hiszem, ahhoz, hogy ezt észrevegyük, kellett az előzetes figyelemfelhívás. Szóval éppen az észlelhetőség határán van a dolog: gondolhatnánk, hogy ez egy ilyen nap, de nem, a montenegróiak között valami homályos, alig észrevehető baljóslat bujkál az utakon.

Albániában sok útépítés környékén jártunk, de olyan „megoldással”, mint Montenegróban, nem találkoztunk. Egyszer csak elfogyott az út egyik fele, és semmilyen tábla nem jelezte, hogyan tovább, csak keréknyomokat lehetett látni, meg nyílt teret előrefelé, illetve a távolban olyan autókat, akik vélhetően onnan jöttek, ahol most mi tanakodunk. Elindultunk lassan, és egy épülő sztráda szembe oldalán találtuk magunkat. Erős vágyakozással kerestünk egy jelet, egy táblát, egy felfestést, hogy igen, ideiglenesen itt kell menni, de semmi. Aztán egyértelművé vált, hogy a nekünk szánt úton autózunk, de ezt csak onnan tudtuk, hogy mindenki ennek megfelelően cselekedett, mintha megbeszélték volna. Látták, hogy a mi oldalunkon nincs út, ezért hagyták, hogy mi menjünk az ő oldalukon. Ennyi.


Találkoztunk olyannal is, akit a különböző jelzések kifejezetten zavartak. Egyszer egy piros lámpához érkeztünk. Én szépen megálltam, bár nem tudtam, hogy ezzel a helyi szokásoknak megfelelően cselekszem-e. Egy hölgy lassított mellettünk, és kémlelt át hozzánk. Aztán felnézett a lámpára, idegesen megint ránk, aztán körbe. Valamit nem értett. Hezitált, egy arasznyit előre ment, aztán megállt, újra ránk nézett, hogy mi még mindig állunk-e, és vajon miért.

Mögöttünk kisebb sor jött össze, de a legnagyobb nyugalommal álltak egy helyben. A hölgy közben lopakodó üzemmódra váltott, és lassan, nagyon lassan gurult előre a lámpát szuggerálva el addig, hogy már majdnem kibicsaklott a hátraszegett feje, majd végül be is ért a lámpa alá, és nem látta többé a béklyózó, égető vöröset. Ekkor nagy kő esett le a szívéről, és lendületesen elhajtott.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr315032572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása